Kijelenthetjük, hogy a munkaerőpiaci elismerés a sikeres önreprezentációtól függ. Manapság minden a personal branding-ről szól és a hazug – inkább szépítő – megjelen(ít)ésről, amin komoly gárda dolgozhat a háttérben. Hogyan legyél sikeres? Hogy érd el, amit akarsz? Hogyan add el magad? Viszont meddig juthatsz el, ha nincs mögötted kőkeményen megalapozott szaktudás és feddhetetlen munkamorál? 

Bármivel tudunk hazudni. Sminkkel, ruhákkal, szavakkal, tettekkel. Egy kis Photoshop, egy kis filter. Könnyű magunkat többnek és kevesebbnek is láttatni annál, mint akik valójában vagyunk. Egyfelől hiába vagyunk csodálatos költők, ha a fiókunkon kívül más nem látja a verseinket. A másik véglet pedig? A látszetembereké. Elég hamar szembesülünk azzal, hogy megnyerő kiállás, tenyérbemászó „mindenkivel jóban vagyok” modor, világraszóló jófejség és bombabiztos határozottság nélkül mit sem ér (el) az ember, az élet sok területén. Nyilván mindenkinek van ilyen ismerőse, akinek még ha nem is volt megfelelő alapja hozzá, úgy eladta magát, hogy toronymagasan ő kapta meg mondjuk az áhított állást. És ezekkel a képességekkel felvértezve – bárkit lenyűgöznek és meggyőznek ezek az emberek. Igazából akkor döbbensz rá ennek a hamis mivoltára, amikor szembesülsz azzal, hogy mondjuk jól ismered azt a „szakértőt”, és tisztában vagy a képességeivel. Azzal, hogy innen-onnan összeollózott dolgokkal vagdalózik, amiknek semmi tényalapja nincs (és tudod, hogy hülyeséget mond, azonban a területéhez nem értők ezt értelemszerűen elhiszik neki), vagy éppen ingyenes megoldásokat próbál rásózni másokra jó pénzért. Vagy befuccsolt saját projektek sorakoznak mögöttük, gyenge diploma és erősen kozmetikázott CV, csak erről nem szól a hírverés. Szimplán csak újító, sikeres és motivált ténykedésükről. Hogy a területükön itthon ők a legjobbak. Manapság pedig specifikált szaktudásra van szükség – még a saját területeden belül sem érthetsz mindenhez. Szóval számodra világos, hogy annak az embernek „jobb a PR-ja”, klasszisokkal jobb a valós, vagy akár digitális, közösségi médiatérben látható megjelenése, mint ami ő maga. Hogy a megnyerő felszín alatt közel sincs annyi minden. Vajon minél üresebb az ember, annál fogékonyabb ezekre a dolgokra?

Ezek a látszatemberek lufik. A lufik pedig kipukkadnak és leeresztenek, bármi könnyedén tönkreteheti őket. És belül üresek. Félniük kellene? Rettegni? Mert nincs meg mögöttük az a biztos alap, amire építették önbirodalmukat. Légvár. Taníthatnak, előadhatnak, zsűrizhetnek, kollaborálhatnak, adhatnak tanácsot – mindig lesz mögöttük legalább egy ember, aki féloldalas mosollyal konstatálja azt, hogy na, „megint jól el(ő)adta magát”. Csak ahogy a pénzről, ezekről a kóklerekről sem beszélünk. Egyfelől csúnya dolog utálkozni, rossz dolgokat terjeszteni, mert nem építő és se a karmának se semmi ilyesminek nem tesz jót, ez logikus. Másfelől viszont: vajon hány szerencsétlen dől még be nekik, akiket megóvhatna a csalódástól, károktól az, ha nem tennénk lakatot a szánkra? Meddig építgethetik a légvárukat ezek az emberek? Egészen sokáig. Sajnos magas pozíciókban sem elvárás, hogy érts is ahhoz, amit csinálsz, hogy produktív dolgokat hajts végre.

Kié a legmeggyőzőbb honlap? Kinek van a legtöbb követője? Kinek a legmegnyerőbb a külseje? Ki kinek a barátja? Ezek alapján ítélsz – hisz a cikkek sokszor PR-cikkek, az ajánlások pedig baráti úton jönnek és „minden szentnek maga felé hajlik a keze”. Hamis világban élünk, amiről hamis adatok és információk alapján alakítunk ki képet. Elképesztő sok inger ér minket, ezért fontos, hogy a legelső benyomás döntő legyen. Naiv utópia abban bízni, hogy a valódi tudás, gyakorlat és tehetség utat tör magának? Én még hiszek ebben. De az se lenne jó tanács, hogy csak tanulj és dolgozz még és még keményebben, mert előbb-utóbb érvényesülni fogsz. Mert a mai világ a látszatról szól. A megvett lájkokról, követőkről, a megjátszott jófejségről. Ha nem tolod magas mások képébe – láthatatlan maradsz. Mindezek mellett van jobb „cégér” mint az elért eredmény? Azok, akik érdemeik alapján vívták ki az elismerést, az ismertséget, azoknak nincs szükségük hangzatos PR-ra, nyálas kapcsolatépítésekre. Mert az ő ajtajuk előtt sorban állnak, bebocsátást kérve. Nekik nem kell hirdetniük magukat – őket megveszik. Mi lehet a recept tehát? Megalapozott tudás, megkérdőjelezhetetlen szakmaiság és hogy less el néhány trükköt a látszetemberektől. Csak ne legyen túl nagy szakadék aközött aki valójában vagy és akit „hirdetsz” – szakadékba könnyű belezuhanni.