Negatív kommentek és a jól ismert „más szemében a szálkát is”. Hisz a negativitás mellett a pozitivitás hiánya is rombol. Csak panaszkodunk és szóvá teszünk, vagy dicsérünk is eleget? Cégre válogatja, hogy a visszajelzés kultúráját hogy alakítják ki? Átnevelhetnek a csapatépítők, a tréningek egy olyan személyiséget, aki alapvetően sosem dicsér?

A téma pár hete ütött szöget a fejembe: Párizsból hazafelé a repülőn beszélgettem egy magyar lánnyal, aki egy globális cég párizsi irodájában dolgozik. A magyar kirendeltség munkatársa volt korábban: megpályázta a kinti pozíciót és egy kemény, többkörös interjú után meg is kapta. Elkezdtünk az „egy cég - két nemzet” témáról beszélgetni. Míg itthon irigyek és elutasítóak voltak a munkatársai (miután megkapta a párizsi állást), kint meleg szívvel fogadták és azóta is önzetlenül segítik egymást a kollégák. Összességében a párizsi munkahelyén sokkal több pozitív visszajelzést kap (kap egyáltalán pozitívat), érezhetően nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy inspiráló visszacsatolásokat is adjanak a kollégáknak – ne csak arra hívják fel a figyelmet, mit rontott el, mit kellene másképpen csinálni. Ez elgondolkodtatott. Vajon mi, magyarok így adnánk visszajelzést? Csak a negatívnak adunk hangot? Cégre válogatja, hogy a visszajelzés kultúráját hogy alakítják ki? „Átnevelhetnek” a csapatépítők, a tréningek egy olyan személyiséget, aki alapvetően sosem dicsér?

Elkezdtem végigvenni, milyen visszajelzéseket kapok – vegyük csak a cikkeket. Azt, ha valakinek valami tetszik, mérföldekkel ritkábban jelzi. Elolvassa, talán lájkolja (Él még az a szabály vajon, hogy minden 100. elégedett olvasó jelzi ezt lájkkal?), időnként kommentel, vagy ír, hogy ez tetszett neki. A statisztikákból pedig értelemszerűen megpróbálunk következtetni: lehet, hogy 4 ember lájkolta a bejegyzést, de elolvasták mondjuk hatezren. Ha nem tetszik a cikk az olvasó(k)nak, nem értenek vele egyet? Megindul a szintre kontrollálhatatlan – és néha teljességgel követhetetlen – kommentlavina. Legyen csak egy elütés – nem győznek hangot adni neki. Azt, hogy ez egy „jól összeszedett”, frappáns, jól megírt, találó téma, azt sokkal ritkábban kapjuk vissza. A panaszkultúra működik. És a sikerkultúra? Az, hogy örülünk az előrelépéseknek, a fejlődésnek, azt már magunkban konstatáljuk, csendesen? És itt meg is érkeztünk egy másik problémához: a (túl) pozitív dicsérethez.  A pozitivitás hiánya pedig a negatívhoz hasonlóan – rombol. De ugyanúgy rombol az irreális pozitivitás is. Amikor a szűk környezete egyértelműen lelkesíti és biztatja az embert, ezzel belehajszolva viszont olyan – tegyük fel anyagi – terhekbe, ami alól nyögve fog kikerülni. Mondhatjuk, hogy például márkaépítésnél, saját kis vállalkozás indításánál, ami lehet munkahely létrehozása is magunknak, egy új projektnél hasznosabb a „gondold még át” mint a „mindent bele”? Mennyiben függ vajon az önértékelésünk a saját hitünktől és a külső visszajelzésektől?

Ha pedig vissza akarjuk göngyölíteni a fonalat? Szülők. Önértékelésünk megalapozói. Minden velük kezdődik. Mondják, hogy minden szülőnek a saját gyereke a legszebb és a legokosabb. Elfogultság vajon? Mennyire téríthetnek minket hamis útra, ha pici korunktól fogva úgy nevelnek, hogy mi vagyunk a világ közepe, minden összejöhet, azonban a világ utána sorban adja a pofonokat? Ez persze szélsőséges eset, a „semmi nem elég jó, amit te csinálsz” típusú szülő mellett. Én és a húgom szerencsések vagyunk: amellett, hogy önállóságra és szorgalomra neveltek minket, mindig is benne volt a szüleinkben a kritikai hang – anyukám a mai napig a legszigorúbb és persze legmegbízhatóbb kritikusom, amellett, hogy büszkék az elért eredményeinkre (és ezt ki is mondják). Azonban mi a helyzet azokkal, akiknek nem adatott meg ilyen szülő? Vajon egy életre kisiklathatja a „gyerek” életét, a gyermekkorától beleépült megfelelési kényszer vagy éppen az „ahogy én csinálom/tudom, az a legjobb úgy a világon”? Terápiák, felismerés, tréningek és rengeteg csalódás vezet vissza arra az útra, ami a helyes önértékeléshez, a reális képhez vezet?