Make Online Media a Better Place

Cannes igazi arca - I. rész,

avagy minden, amit rosszul gondolsz a filmfesztiválról

2017. május 29. - Sziget Ágnes

Idén márciusban, nem sokkal a születésnapom előtt derült ki, hogy eltölthetek egy hetet a világ talán legismertebb és legrangosabb filmfesztiválján Cannes-ban. Mindeddig - a legtöbb emberhez hasonlóan - csak annyit tudtam az eseményről, amit a médiában láttam. Hírességek, partyk, yachtok, Vajna Timik, miegymás. Meg persze vannak jó filmek, szóval nagy baj nem lehet, gondoltam.Nos, most, hogy utazásom ma este a végéhez ér, már biztosan állíthatom, hogy bár a fentiek valóban jelen vannak a francia riviéra pezsgő filmközpontjában, Cannes mégis teljesen más, mint amilyennek kívülről látszik. Szeretném most bemutatni nektek az igazi arcát, úgy, ahogy én láttam.

fullsizerender-1.jpg

A város

Őszinte leszek, engem maga Cannes nem nyűgözött le. Ha nem beszélnek mellettem folyamatosan franciául, és nem a legnagyobb világmárkák kirakataiban igazítok sminket a tengerpartra menet, valószínűleg azt gondolom, hogy egy olasz vagy spanyol üdülővárosban vagyok, mert egyrészt a tengerpart teljesen ugyanolyan, és a nap sem megy le másként, másrészt az itt élő franciák temperamentuma mondhatni egyáltalán nem franciás, sokkal inkább olyan latinos.
Más szempontból viszont a fesztivál idején  mégis nagyon jellegzetes képet ölt a város. Gyakorlatilag bármerre nézel, vörös szőnyeget látsz. Szóval, ha szeretnél egy vörös szőnyeges fotót, de nincs akkreditációd a fesztiválra, aggodalomra semmi ok, ugorj ki a vasútállomásra, és ha ügyes szögből fotózol, soha senki nem jön rá, hogy nem a Palais des Festivals előtt állsz. Ezzel a lehetőséggel amúgy szinte minden turista él, ami nem is csoda, a helyükben valószínűleg én is ezt tettem volna.
A fesztivál posztere mindenhol ott van. Amikor azt mondom, hogy mindenhol, akkor nem túlzok. Talán valamilyen állami rendelet kötelezi a butikokat arra, hogy kitegyék, de tényleg nem látsz olyan üzletet, ahol nem köszönne vissza a hivatalos kreatív.

img_8013.JPG

Az élet persze viszonylag drága errefelé, de erre számítani lehetett.
Egy pohár bor, vagyis 1,5 dl, 4-6 euró, attól függően, mennyire vagy közel a fesztivál helyszínéhez. Fontos, hogy ez mindenhol a ház bora, ami egyébként teljesen rendben van, de ha valamiért ennél mégis jobb minőségre vagy nagyobb névre vágynál, akkor mélyebben a zsebedbe kell nyúlni. Egy pohár sör valamivel drágább egyébként, 5-8 euróval kell számolni.
A koktélok 8 euró körül kezdődnek, a határ pedig a csillagos ég. Najó, nem, de egy átlagos kávézóban láttam 30 eurós koktélt, szóval, nagy a különbség.

Az emberek

Az nem meglepő, hogy Cannes-ban a fesztivál ideje alatt rengeteg, egyben rengeteg különböző ember van.
Vannak, akik tényleg celeblesre jöttek, és képesek arra, hogy a vörös szőnyeggel szemben LÉTRÁT béreljenek, hogy legalább egy fotó erejéig elcsípjenek egy hírességet.

img_7887.JPG
Aztán vannak, akik mindenre képesek azért, hogy bejussanak egy filmre. Ők azok, akik a 30 fok ellenére már délelőtt tollas, habos-babos nagyestélyiben megérkeznek a helyszínre, és meghívókra vadásznak (a legtöbb versenyfilmre csak meghívóval lehet bejutni, de erről majd a következő posztban). Ezt úgy kell elképzelni, hogy papírlappal a kezükben állnak, ha kell 7-8 órát az utcán, arra várva, hogy valaki át- vagy eladja nekik a jegyét. Ebbe a kategóriába egyébként nemcsak fiatal rajongó lányok tartoznak, hanem gimnazista fiúk, vagy akár egészen idős bácsik is.

img_8f021k.png

Aztán persze itt vannak, a filmrajongók, a művészek és produkciós cégek képviselői, akik bármilyen hihetetlen, tényleg azért vannak itt, hogy a lehető legtöbb filmet megnézzék. Őket gyakorlatilag nap közben nem is látni, maximum akkor lehet őket elcsípni, mikor kávéval a kezükben egyik teremből a másikba rohannak, vagy az esti vetítés előtt hazaindulnak átöltözni. Ugyanis a legtöbb ember, aki tényleg okkal van itt, nem visel csokornyakkendőt és koktélruhát egész nap, bármennyire is ezt gondolnánk kívülről. Őket ez egyáltalán nem érdekli, nem azért jöttek ide, hogy modellnek álljanak.
És persze vannak hírességek is, akikről a Cannes-ról szóló legtöbb híradásban olvashatunk. Ők legtöbbször azonban tényleg csak annyit vannak jelen, amennyit a híroldalak mutatnak belőlük, szóval arra viszonylag kevés esély van, hogy Will Smith melletted megy át a zebrán. Ha testközelből akarod látni, be kell “verekedned” magad a vörös szőnyegre. És ezúttal az igazira gondolok, nem a vasútállomásnál találhatóra.
Ha partykon szeretnél összefutni az ismert emberekkel, akkor valamilyen úton-módon fel kell kerülnöd a meghívottak listájára, mert ennek hiányában csak egy tetemesebb összeg segíthet rajtad. Egy film finanszírozással foglalkozó amerikai férfi arról mesélt nekünk, hogy Leonardo DiCaprio villája előtt többszáz ember várakozott annak reményében, hogy a kifejezetten kemény biztonságiaknak megesik rajtuk a szíve, és beengedi őket Cannes egyik legnagyobb partijára. A pletykák szerint, amiben a fent említett úriember, - aki teljesen véletlenül ült le hozzánk egy buli után egy hotel lobbyjában- szerencsére bővelkedett, ezek a biztonságiak is ellágyulnak néha, de ez csak több tízezer euró látványára történhet meg. 

leonardo-dicaprio-l039habitue-du-festival-de-cannes-photo-9.jpg

Összességében egyébként mindenki nagyon kedves volt, nyoma sem volt annak, hogy a francia “őslakosok” fenn hordták volna az orrukat. Igaz persze, hogy elsőre mindenhol franciául szóltak hozzánk, és kérnünk kellett, hogy váltsanak angolra, de ez legyen a legkisebb probléma. Az üzletekben dolgozók közül nem mindenki beszélt tökéletesen angolul, de azt gondolom, hogy mi magyarok akkor sértődjünk meg ezen, ha nálunk ez másként lesz.

A fesztivál résztvevői és dolgozói között különösen közvetlen volt a viszony, valahogy azt érezte az ember, hogy itt mindenki kollégaként kezeli a mellette állót. Ha éppen nem rohantál egy vetítésre, hanem mondjuk megálltál kávézni 5 percre, biztos lehettél abban, hogy valaki odalép hozzád beszélgetni, sőt jó eséllyel két perccel később már a zsebedben érezhetted a névjegykártyáját.
Ugyanis a kedvesség és a közvetlenség mellett elképesztő kapcsolatépítés zajlik itt. Elég sok konferencián és vállalati eseményen voltam már, de az első két napban csak pislogtam, hogy milyen elképesztő gátlástalansággal megy oda bemutatkozni mindenki mindenkihez. Aztán rájöttem, hogy ami nekem gátlástalanság, az nekik teljesen természetes dolog. Amellett, hogy tényleg kíváncsiak a másikra, minél több emberrel próbálnak kontaktot cserélni, még akkor is, ha abban a percben az illető nem tűnik hasznosnak. Ki tudja, mi lesz később.

A bulik

Aki Cannes-ba jön, annak valószínűleg az van a fejében, hogy az összes szép ruháját el kell hoznia, mert minden este vagy egy yachton fog pezsgőt iszogatni, vagy a tengerparti szórakozóhelyen koktélozik majd. Ezek a bulik valóban léteznek, de amint arról már fent írtam, ide még akkor is borzasztóan nehéz bejutni, ha filmesként érkeztél a fesztiválra, hiszen a szervezők meg szeretnék tartani az exkluzivitást. Ezzel kapcsolatban a legérdekesebb történet talán az volt, mikor a záró ünnepség után együtt érkeztünk a nyertesek számára szervezett tetőteraszos partyra Ruben Östlunddal, aki nem sokkal korábban nyerte meg a legrangosabb díjat, az Arany Pálmát.
Az ajtóban egy nagyon elegáns, idősebb hölgy állt, aki közölte a rendezővel, hogy sajnos a buli zártkörű, nem jöhet be. Borzasztóan kínos volt a helyzet, és a mai napig nem értem, miért nem kapott a hölgy egy, a nyertesek képeivel tűzdelt tájékoztatót a szervezőktől.
Östlund egyébként nagyon szerényen reagált, nem kezdte el mutogatni a díját, a hangját pedig pláne nem emelte fel. Azt is el tudom képzelni, hogy ha a mi társaságunk egyik tagja nem súgja diszkréten a hölgy fülébe, hogy kit is készül éppen elküldeni, akkor valószínűleg elfogadja a helyzetet és továbbáll.

img_8218.JPG

Visszatérve a tárgyra, ha nem vagy ismert filmes, akkor leginkább két lehetőséged marad.
Bemész egy szórakozóhelyre, mondhatnám akár diszkónak is, de ott nem fogsz találkozni senkivel, aki a fesztiválra jött, cserébe nagyon sokat fogsz költeni.

Ennél sokkal jobb döntés, ha a tengerpart és a fősétány közötti teraszos bárok egyikét keresed meg. Nem lesz nehéz megtalálni őket, mert hatalmas tömeg áll mindegyik előtt, kicsit olyan, mint a Kazinczy utca főszezonban, nyáron.

De hadd meséljek egy kicsit arról a helyről, ami a kedvencem lett az itt töltött idő során, ez pedig nem más, mint a Le Petit Majestic.

img_8215.JPG
Egy viszonylag kicsit, eldugott bárról van szó, ami valamiért mégis a fesztiválra érkező művészek egyik törzshelye. Itt nem fogsz találkozni Palvin Barbival vagy Irina Shaykkal, sőt jó eséllyel az itt tartozkodók soha nem is hallottak még róluk, cserébe nem tudsz úgy összeütközni egy emberrel, hogy az ne újságíró, színész vagy rendező legyen. Csokornyakkendőt vagy estélyit csak az visel, aki a vörös szőnyeg után jön ide (meg mi az első estén, mikor még fogalmunk sem volt a szokásokról), de ez nem tipikus, nincs dresscode.
Amellett, hogy minden viszonylag korrekt áron van, ez az a hely, ahol rengeteg érdekes emberrel ismerkedtem meg, fantasztikus beszélgetésekben lehetett részem francia, mexikói, spanyol, olasz és persze francia értelmiségi emberekkel, akiket semmi más nem kötött össze, csak a művészet szeretete. Ez pedig éppen elég volt, hogy az egész olyan legyen, mint egy nagyobb méretű házibuli.

A Le Petit Majestic kapcsán egyetlen negatívumot tudok felhozni: 2-kor bezár.

Ennyit mára, hamarosan jön a következő poszt, ami arról íródik majd, milyen rendszerben lehet megnézni a filmeket Cannes-ban, utána pedig mesélek majd azokról a konkrét filmekről, amiket én láttam az elmúlt egy hétben.