"A komfort zóna egy tök jó hely, kár, hogy semmire sem mész vele." Bár ez az idézet egy Coelho-kötet 
után kiált, mégis fájdalmasan igaz. Mert egy dolog van, amitől a legtöbb ember fél: az ismeretlen. A kérdés pedig nem az, hogy vagyunk-e elég bátrak, hogy kockáztassunk. Mert bármi furcsa is, akár lépünk, akár nem, mindenképpen rizikót vállalunk. Ha belevágunk, benne van a pakliban, hogy az egész életünk megváltozik, viszont ha nem, akkor könnyűszerrel minden úgy maradhat, ahogy eddig volt, és egy életen át kérdezhetjük magunktól:"Mi lett volna, ha...?"
És hogy mi köze ennek a karrierünkhöz? Több, mint gondolnánk.

15 éves koromban álltam először egyedül színpadra. Bár imádtam énekelni, és egyetlen vágyam volt, hogy színész legyek - ami persze nem jött össze, mint a mellékelt ábra mutatja- amikor ott voltam az előadás előtt egy órával, egyáltalán nem akaródzott kimennem a közönség elé.
Ha akkor nincs ott a rendezőnk, Török Tamás, valószínűleg elfutok, elbújok, elmenekülök. De ott volt, és nem hagyta. Azt mondta: "Ágikám, már benne vagy, ha más miatt nem is, fegyelemből meg fogod csinálni." És igaza lett. Annyira, hogy bár a szereplésem akkor csúfos kudarcba fulladt, utána több mint 10 évig le sem lehetett rángatni a színpadról.

Hogy miért volt ez a tini Áginak ekkora kihívás?

Azért, mert ő is - mint a legtöbb ember - félt egy olyan szituációtól, amit korábban még nem élt át. Nem tudta, meg fogja-e oldani, hogy érzi majd magát ebben a szerepben, és persze, hogy tetszeni fog-e a közönségnek, amit csinál?

Félretéve az én személyes sztorimat, a sikerhez vezető út csupa hasonló történettel van kikövezve. 

Mert, ha szeretnénk előrébb jutni, akkor egy idő után nem lesz elegendő az, hogy mindig ugyanazt csináljuk: ugyanúgy viselkedünk, ugyanazt az ötletet, terméket szeretnénk eladni. Meg kell újulni, változni kell. 
Ez pedig nem megy anélkül, hogy bevállaljuk a remegő térdeket, lámpalázat, néhány kellemetlen percet, sőt akár az esetleges kudarcot is.

A jó hír az, hogy ha túl leszünk rajta, és felkészülten, mindent beleadva teljesítünk, még akkor is szinte garantáltan jól érezzük magunkat utána, ha vereséget szenvedünk a csatában.

A rossz hír viszont az, hogy a "szeretnék elmenekülni" érzés soha nem fog elmúlni. Mindig más, mindig új szituációban, de ránk talál.

Viszont, ha be tudjuk azonosítani, és megtapasztaljuk, hogy nem köti gúzsba az agyunkat, megtanuljuk kezelni, képesek leszünk újra és újra olyat tenni, amit még soha, és elhinni, bármire képes vagyunk. Minden egyes kilépés a komfort zónánkból értékesebbé tesz bennünket. 
Igen, akkor is, ha elbukunk, mert le tudjuk vonni a tanulságokat, legyen akár arról szó, hogy mit kellett volna másként csinálnunk, vagy akár arról, hogy ez nem a mi műfajunk.
Felszabadító érzés az, hogy legalább megpróbáltuk, és az életünk alakulását nem a körülményektől és a külvilágtól vártuk.

Szerintem ez az a választóvonal, ami az átlagos és a sikeres ember között húzódik.