Beszéljünk a... pénzről
"Korrupció az, amiből téged kihagynak?"

Ez a cikk nem arról fog szólni, mennyire fontos tényező egy párkapcsolatban erről beszélni és nem is a devizahitel károsultjairól, hanem magáról a pénzről való beszéd kultúrájáról. Amit vagy „csórókultúrának” hívunk, vagy megegyezünk abban, hogy nincs.

Egy barátnőmmel való üzenetváltás közben jött fel ez a téma, aminek folytán magamba néztem egy kicsit és elgondolkodtam. Vajon csak azért beszéltem eddig könnyedén arról, hol-mennyit kerestem, mert azok igazán nem voltak irigylésre méltó összegek? Elárulnám, ha úgy keresnék, hogy azt valóban irigyelhetnék?

nice-girls.jpg

Ezek a gondolatok, amik végül ennek a cikknek a formájában „öltöttek testet”, nem a nélkülözött, kilátástalan régiókban élők gondjairól, nem a kényszermunkát vállaló, éhes szájakat eltartó, hiteltörlesztést kinyögő munkavállalókról szól. Nem arról, hogy sok cég szerződésben köti ki, hogy nem beszélhet a munkavállaló a fizetéséről és nem is arról, hogy érdekbarátok-érdekrokonok jelennének meg, ha mindenki tudná, milyen jól is keresünk. Nem is arról, miért alakult ez így és nem is arról, mi lenne ha ez másként lenne. Amolyan elmélkedés, hogy állunk a pénzhez való beszélgetéshez. Jól keresni – minden országban irigységet kelt, de itthon talán másként. Nem arra vállalkozom, hogy összevessem, egyes országokban, kultúrákban hogy is megy ez, inkább csak érdekességeket ragadok ki ilyen adatokból – például, hogy Kínában egy abszolút kötetlen, ismerkedős csevej első kérdései közt szerepel az „És mennyit keresel?”, majd utána gratulálnak, ha többet, mint a kérdező. Sok országban nyilvánosak, elérhetőek, lekérdezhetőek a bértáblák – itthon az alacsony (és nyilvános) közalkalmazotti fizetések miatt háborgunk és persze azon, politikusaink milyen dühítően sokat keresnek és hogy mennyire méltatlanul keveset a pedagógusok és az egészségügyben dolgozók, de nem az a téma, hogy ebben a kérdéskörben „rendet tegyek” és „megmondjam a frankót”. Máshol már az álláshirdetésben szerepel az éves fizetés összege és nem a többedik körben derül ki. És sem segít sokat a pénzről való beszéd kultúrájának alakításában, ha a közvélemény által tehetősnek vélt közszereplő, aki akár híresség, akár politikus, akár üzletember nevén "csupán" egy aprócska lakás, egy rozoga autó, vagy még annyi sincs. Mint tudjuk sokan fizetnek azért, hogy rajta legyenek - vagy éppen ne szerepeljenek a leggazdagabbakat lajstromozó listákon.

 landscape_1419010900-screen_shot_2014-12-19_at_124120_pm.png

Látszatfogyasztás és utálunk mi mindenkit

Sokan irigykednek például bloggerekre, amiért szép ruhákban parádézhatnak, azt azonban nem tudják, hogy ezek csak kölcsön darabok, vagy hogy táskával nem fizetheted ki a villanyszámlád. Ők pedig lelkesen fenntartják és foggal-körömmel védik a csinos kis, látszólag gondtalan életstílusukat. Irigykedünk arra, aki megvett egy drágább cipőt, vagy a tengerhez, óceánhoz, szigetre utazott nyaralni (pláne télvíz idején) – azt viszont nem tudjuk, hogy ezekre mennyit spórolt és min. Nem mindenkinek ugyanolyanok az értékei – lehet, hogy te sokat költesz élelmiszerekre és 500 csatornára előfizettél vagy éppen kiköhögöd a legújabb IPhone árát, bármennyi is legyen a fizetésed – más embereknek pedig egészen más dolgok fontosak. Mindenki arra költi a pénzét, amire akarja – emiatt senkit nem lehet elítélni és megszólni.

Két esetben keres valaki jól, igaz? Az egyik, ha az ölébe hullik, ha neki tényleg a szájába repült a sült galamb és örökölt, jól ment férjhez, vagy a családja vagyonos és nem dolgozott meg a pénzéért. Akkor őt azért utáljuk. Ha valaki rengeteget gürizik, akkor munkamániás, karrierista bunkónak tartjuk, aki tuti csak a kapcsolatainak meg a behízelgő, alattomos modorának köszönheti, ugye? Itthon a szerencsétlenségeddel nem lógsz ki az átlagból. Ha el is kürtölöd, mennyit keresel, azt azért teszed, mert alacsony a béred: elégedetlenségedet, sértettségedet, meg nem becsültségedet kiabálod a nagyvilágba.

Előszeretettel hördülünk fel a sokszámjegyű összegeken és szajkózzuk a „korrupció” meg a „csalás” és egyéb szavakat, de mi mindent megtettünk azért, hogy annyit keressünk, amennyivel már elégedettek lennénk? Mi magunk nem beszélünk a pénzről őszintén és nyíltan, de mások zsebében előszeretettel turkálunk. „Ja, persze, minimálbérre meg 4 órára van bejelentve, de mindenki tudja, hogy…” Ismerős? Fizetésemelést kap a kollégád, kolléganőd, te mosolyogva gratulálsz neki azonban az első gondolat, ami végigfut az agyadon, hogy „tuti lefeküdt a főnökkel”.

talk-about-money.jpg

Csórókultúra, csencselünk és sumákolunk

„Egy csomót dolgoztál és hónapokat spóroltál, hogy megvehesd azt a kiszemelt, márkás táskát? Jaj, olyan ügyes vagy, büszke vagyok rád!” Akkor nyűgözöl le valakit, ha minél olcsóbban és frappánsabb módon jutottál hozzá egy viszonylag drága, márkás termékhez. Turkálóban bukkansz rá, vagy egy szuper leértékelésen csapsz le egy kincset érő darabra? A barátnőid el lesznek ragadtatva. Sárgák lesznek az irigységtől. Ez még rendben is lenn. De valahol nem ugyanez csak kicsiben mint vállon veregetni valakit, aki sokat kaszált azon, hogy nem fizette ki az alvállalkozóját vagy feketén, kiskapukat megkerülve jutott hozzá valamihez, ami többet ér, mint amennyit fizetett érte?

would-you-like-to-be-filthy-rich-moderately-rich-or-adequately-rich.jpg

Te tudod, mennyit érsz?

Sokak szerintem abszolút nincsenek tisztában azzal, mennyit érnek. Nyilván nekem is át kellett vergődnöm néhány olyan helyzeten, amiből megtanultam azt, hogy azért az összegért bizony nem kelek ki az ágyból. Ez nagyképűen hangozhat, de ajánlom mindenkinek! Amikor végiggondolod az ajánlatot és az a befektetett idő és energia, az a stressz meg sem közelíti azt az összeget, amennyit kínálnának egy projektért. És olyankor kell nemet mondani. Mert tartanod kell egy lécet, meg kell határoznod magadnak egy mércét. Nyilván szabadúszóként nehéz, mert szinte állandóan munkát keresel, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy lenne segítségem, ha épp egy hónap (vagy több) „nem úgy alakul”. Ez egy kicsit az önértékelésről is szól – persze nem arról beszélek, hogy mit tennék, ha a gyerekem tandíját kellene fizetnem, vagy elveszítené a házastársam az állását, vagy ha fizetnem kellene a részletet. Vagy hogy túlértékelném magamat. Naiv (és örök) optimista vagyok ilyen téren, mert abban hiszek, hogy majd lesz más lehetőség. Egy sokkal jobb. Ahogy anyukám mondaná: „Olyan nincs, hogy ne lenne sehogy.” Nem azt mondom, hogy mindenki annyit ér, amennyit keres. Mert vannak óriási szélsőségek alulfizetett és túlfizetett munkakörök, munkavállalók szempontjából, ez tagadhatatlan. De te pontosan tudod, mennyit ér a munkád?

…és a pozitív végkicsengés

Mindenesetre szerintem a helyzet, ennek a kultúrája változik, hogy egy globális falu vagyunk. Az őszinte sikersztorik, a fejlődő nyilvánosság mind olyan lépések, amik előbb vagy utóbb, szép lassan alakíthatják a mostani közfelfogást. 

Egyébként, igen, elmondanám azt is, ha szuper jól keresnék.

A bejegyzés trackback címe:

https://ydea.blog.hu/api/trackback/id/tr928336006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

O P E N   H E A R T.
O P E N   M I N D.

Facebook oldaldoboz

ÍRJ NEKÜNK!

Ha lenne egy "ydeád", ami érdekel, vagy a tarsolyodban van, ne tartsd a fiókban: ydeaonline@gmail.com