A divat esete a közösséggel

Mennyire képezi le a valós piaci igényeket egy crowdfunding-kampány visszajelzése? Ekkora rés tátongana a márkák kínálata és a vásárlók közt, hogy a közösségi szavazás, finanszírozás hivatott erre rávilágítani? Beléphet a „Nagyok” közé egy-egy fiatal, feltörekvő tervező, vagy megragad egy bizonyos crowdfunding-szubkultúrában? Itt is a körítés ad el mindent?

crowd-funding-in-fashion.jpg

Crowdvoting, crowdsourcing és crowdfunding

Az elmúlt évek egyik jelentős internetes trendje minden, ami crowd: anyagot gyűjthet, szavazhat, finanszírozhat, tesztelhet a közönség. Ez a tendencia pedig értelemszerűen a divatban is megjelent. A legnagyobb crowdfunding oldalak (Kickstarter, Indiegogo, SeedInvest, stb.) mellett megjelent számos „divatspecifikus” oldal is: lehetővé téve a fiatal, feltörekvő (és önjelölt) tervezőknek, hogy validálják terméküket, visszajelzéseket, előrendeléseket kapjanak, mielőtt egyáltalán gyártani kezdenék ruháikat, kiegészítőiket. A Krush, a Before the label és az Out of X is mind arra hivatottak, hogy Te, mint „szakmai zsűri” ítéletet hozz egy-egy darab feje felett. Majd pedig a legtöbb szavazatot kapott ruhadarabok kerülnek gyártásba, ahogy a Locher Tamás által 2010-ben (társ)alapított Garmz (majd Lookk névre átkeresztelt) oldalon is tehették a követők. Azonban reálisnak mondhatjuk a kínálat és a fogyasztók ilyesfajta, piac előtti találkozását? Azt akarja majd minden ember venni, amit az adott oldal bázisa kedvel és megszavaz? Hogy lép szintet onnan az adott tervező? Letükrözik ezeknek az oldalaknak a dinamizmusa a valós, globális viszonyokat?  A Wowcracy-n, az I am La Mode-on, a 2000-ben alapított Threadless-en, a 2007-es Catwalk Genius-on, a 2010-es FashionStake-en és a Cut on your bias-on (hogy csak néhányat említsek) pedig röviden pénzt gyűjthet a tervező, amiből kivitelezheti a kollekcióját. Jobb, mintha konkrét részesedést kapna, figyelő szemű munkatársat adna és állandó ellenőrzés alatt tartaná a márkát egy angyalbefektető, vagy tőkealap?

fashionmarketer_crowdfunding_wowcracy.jpg

Amiért nagyon is jó, hogy ilyen van

Az egyfelől a környezettudatosság. Mindenki tudja, hogy a divatipar az egyik legkörnyezetszennyezőbb ágazat: a meghatározott számú és előrendelt termékek gyártásával azonban nem keletkezik felesleg. Ezt pedig egy pályakezdő dizájner nem engedheti meg magának már csak anyagilag sem – hogy túltermeljen. Arról nem is beszélve, hogyan raktározzák a márkák a megmaradt darabokat? Mihez kezdenek vele, miután lezajlik az aktuális szezon? A már fentebb említett Out of X pedig magával a helyi kivitelezővel is összekapcsolja a tervezőt, munkát biztosítva ezzel a lokális gyáraknak, varrodáknak, szakembereknek (követve a térhódító „mindent helyben” globális trendet). Nem titkoltan megtörve az ázsiai manufaktúrák egyeduralmát. Továbbá a demokrácia. Légy hobbitervező, lelkes és tehetséges amatőr, stagnáló feltörekvő vagy éppen visszahúzódó, frissen végzett profi – eljuthatsz hamar a vásárlóidhoz. De valahol ennek a világnak a szerves, elengedhetetlen része a megjelenés, nem? Az összegyűjtött cikkek, interjúk, szezononkénti fotózások, bemutatók… Ennek azért van egy varázsa. Mindezek végtére is egy célt szolgálnak: hogy eladd a darabjaidat.

slider1_small.jpg

Amiért ez a modell nem feltétlenül működik – és amire rávilágít a divat rendszerén belül

A Business of Fashion egyik cikkében említik, hogy a Kickstarteren mindössze az elindított projektek 3 százaléka divat irányultságú. Értelemszerűen az oldal követőtábora nem érdeklődik ilyen irányba? A trend fellendülésével szinte már követhetetlenné vált a fashion crowdfunding szájtok száma – így megosztva a közösségi finanszírozás kultúrájával rendelkező, érdeklődő fashionisztákat. Számos oldalt pár éven belül bezártak, vagy beolvasztottak más cégekbe. A fiatal tervezők tőkeszerzési menekülő útvonalaként is funkcionáló oldalak (minimális) publicitása hiába, ha a tervezők oldalán erősen hiányosak a marketingismeretek, hogyan működtessenek és bővítsenek egy vállalkozást, vagy ha elakad az egész már a gyártási, kivitelezési know-how szintjén. Van olyan friss márka, ami a már befutott, ismert brandek közé kvalifikálta magát és ily módon indult volna? Működik a dizájnfókusz a brandorientált világban? Eladja magát pusztán a termék, ha a név szinte ismeretlen? A nagy crowdfunding oldalak kapcsán merülhet fel az emberben a kérdés, ha tudja, micsoda csapat, mekkora idő-, energia- és anyagi befektetés van egy-egy csilli-villi promóvideó és ütős, csábító kampány mögött? A körítés adja el ezen a szinten is a terméket? Nyilván rámutat a Rendszer hibáira, sajátosságaira ez a tendencia: hogy túl nagy távolság húzódhat a tervező és a vásárló között. Túl sok ember foglal el helyet abban a láncolatban, amin keresztül a tervezőtől eljut a termék a vevőig. Disztribúciós rendszer? Reklámok? Piackutatás, igényfelmérés? Így pedig a „second market store-ok” is értelmüket veszítik: minek a leértékelések és az outlet-ek egyáltalán ha egyszer mindenből annyit varrunk, amennyiről pontosan tudjuk, hogy megveszik?  Mennyire misztikus, átláthatatlan és rögös az az út, aminek végén a fiatal, tehetséges, feltörekvő tervező darabjai a nemzetközi divathetek kifutóira kerülnek, a vezető divatmagazinok oldalaira és a vásárlók kosaraiba?

lookk.jpg

A „Nagyok” is kérnek belőle?

A tömeghez fordulni vajon a profi menedzsment, a háttércsapat hiányát mutatja általánosságban? 2010-ben Rebecca Minkoff és a Polyvore egyesítette erőit. A polyvoristák újratervezhették RM „Morning After Clutch” táskáját, Facebook-szavazás döntött a 10 legjobbról, amit azután a tervezőjéről neveztek el és kereskedelmi forgalomba is hoztak. Reprezentálják vajon a márka vásárlóit az interaktív, szívesen véleményező, feltöltő, tervező követők? Izgalmasnak (és persze tanulmányozandónak) tartom Oscar de la Renta 2012-es „The Board” projektjét. A kezdeményezés keretén belül bárki feltölthetett a létrehozott webszájtra inspiráló fotókat, képeket… A tervező soron következő, Resort kollekciója ihletését elősegítve. Múzsacsók híján maradt volna a dominikai tervező? Puszta marketingfogás, hogy evangelistának, társtervezőnek érezze magát a vásárló? Vagy éppen krízisben lennének a trendelőrejelzések, nem fednék azt, amit a vevők viselni akarnak az adott szezonban? Ha jobban belegondolunk, maga a crowdsourcing – tehát ha a vásárló is beszáll a tervezésbe – nem a luxus csúcsát jelentő bespoke virtuális kiterjesztése?

theboard.jpg

Forrás:

http://streetfashionbudapest.hu/blog/article/crowdfunding-in-fashion-4-resz-lookk-at-me

http://streetfashionbudapest.hu/blog/article/crowdfunding-in-fashion-3-resz-egy-megallithatatlan-uttoro

http://streetfashionbudapest.hu/blog/article/crowdfunding-in-fashion-2-resz

http://streetfashionbudapest.hu/blog/article/crowdfunding-in-fashion-1-resz

http://www.businessoffashion.com/articles/intelligence/is-there-still-hope-for-fashion-crowdfunding

Julia Anne Matheson & Whitney Devin Cook: Crowd Control. International Property Magazine, 2013. szeptember, p. 39-40.

Kérlek írj, ha tudsz esetleg olyan márkáról, ami crowdfunding útján „emelkedett” a nagy, nemzetközi márkák közé vagy ha hallottál ismert márkák crowdfunding, crowdsourcing, crowdvoting megmozdulásairól!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ydea.blog.hu/api/trackback/id/tr878354408

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

O P E N   H E A R T.
O P E N   M I N D.

Facebook oldaldoboz

ÍRJ NEKÜNK!

Ha lenne egy "ydeád", ami érdekel, vagy a tarsolyodban van, ne tartsd a fiókban: ydeaonline@gmail.com