Miért lenne szükség divatkritikára?
Objektivitás, szubjektivitás és érdekek, avagy mi a gond a divatblogokkal

Önjelölt divattervezők és önjelölt bloggerek, valamint a kétségkívül laikus (nem sértésnek szánom) vásárlók, akik értelemszerűen azt fogyasztják, amit az arcukba tolnak. Mi is a gond a magyar divatsajtóval és ezzel a temérdek divatbloggal? (Minden esetben tisztelet a kivételnek.)

Először is, mi is az a divatkritika?

Divat + kritika. Kritikai a szó objektív és nem hibakereső értelmében. Építő kritika. Objektivitás. És objektivitás. Persze nem nélkülözheti a szubjektivitást, mert nyilván vagy tetszik nekünk valami, vagy nem. Megírni, ha valami gyenge és megírni, ha valami új és szép és jó, olyan szellemi nagyságok öröksége mentén, mint Hilary Alexander, Tim Blanks vagy épp Suzy Menkes és Cathy Horyn. Ugyanúgy az üzlet mint a művészet dicsérete, a kettő szimbiózisa. Számomra nem divat sem az öncélú művészkedés, sem a kreativitást nélkülöző haszontermelés. Aki pedig ügyes volt, az bloggerből elismert íróvá, divatkritikussá tudta kinőni magát. 

2ef7d52700000578-3342293-fashion_critics_kristen_stewart_looked_on_from_the_front_row_as_-a-4_1449050471128.jpg

Na és mi a helyzet itthon?

A blogolás a legtöbb ember számára önmaguk szórakoztatása. Divatblogocskánk pedig már több van, mint égen a csillag. Addig rendben is van, amíg valóban csak önmagukat szórakoztatják ezzel a bloggerek, amint viszont már csak 1 ember követi őket – onnantól felelősség. A nyilvánosság felelősség is, hisz hatással lehet azokra, akik olvassák. (Nem szólok a stílusról és a bloggerek ízléséről és az is távol álljon tőlem, hogy a pénztárcájukban matassak, ez nem témánk.) Sok olvasó pedig hitelesebb forrásnak tart egy blogot, mert úgy véli, nem befolyásolják anyagi érdekek (erről később). Aki már pénzt nem keres igazából vele, csinálhatná jól, nem? 

A magyar divatpiacot ellepik az aprócska, gyakran egyszemélyes (sokszor önjelölt, megfelelő képzettség és háttérgárda nélküli) márkák. Érdemi divatkritikai pedig nincs. Olyan platform és személy(ek), akik „terelik a népet”, akik józan ítéletet hoznak egy-egy kollekció vagy éppen ruhadarab, vagy kiegészítők „feje felett”. Először is: ahhoz érteni kellene: 1. a divathoz, 2. a ruhákhoz. Ami jelenti az alapanyagokat, a kivitelezést és az adott, górcső alá vont divattervező életműve mellett a nemzetközi kollekciókat (visszamenőleg ám sokkal), hogy érdemben ráleljünk az „inspirációra”, ami sajnos itthon sok esetben gyakorlatilag másolás. Mert addig, amíg ezeknek az ismereteknek nincs az adott, önjelölt divatújságíró, blogger vagy kritikus a birtokában, addig tapsikolva örül mindennek. Az egyedi, újító kollekciók száma pedig kevés.

ennfrancosays-desk-situation-flatlay-fashion-blogger-how-to-be-more-productive-blog-tips.jpg

Nincs valós, őszinte best practice, sokszor csak PR-máz. Meg ál-szépirodalmi igényű „elemzés” távoli tervezők még távolabbi kollekcióiról. Utóbbinak azonban nem feltétlenül látom értelmét. Az emberek meg azt ismerik – és ezáltal azt tartják jónak – amiről olvasnak. Arról, hogy mondjuk az adott, felkapott márka esetében az alapanyagok silányak, a kivitelezés pedig ócska, már nem szól a fáma. Addig pedig marad az a fals kép, ami most van. Ezektől függetlenül egyesek bírálatot fogalmaznak meg, jelentősebb, értékelhető szaktudás nélkül. A még nála is képzetlenebb olvasók pedig nyilván nem fogják kijavítani! A divathoz nem kell mindenkinek értenie – nem kell mindenkinek pontosan ismernie az alapanyagokat, a szabásvonalakat, elég lenne annak, aki ír erről. Mindezek az írások addig csupán vélemények, még ha kompetens kritikának is tekintik őket íróik.

Szelektáció mint sarkalatos pont

Sok platformon a szelektációval is gondok vannak. Mi illik a stílusomhoz, mi passzol bele a kis esztétikai világomba? Egyfelől nehéz azt ismerni és elismerni, ami távol áll az ízlésünktől. Márpedig akármilyen távol álljon az a stílus, irányzat, attól még nem rossz és nem alsóbb rangú. Velem is számtalanszor előfordult már, hogy úgy írtam kollekcióról, hogy nem kedveltem egyáltalán a tervezőt, el kellett ismernem viszont, hogy volt ötlet abban, amit letett az asztalra. És ami szintén fontos: hogy ne írjunk csak azért valamiről, hogy posztoljunk eleget. Annál még a semmi is klasszisokkal jobb!

fashion-blogger-di-betty.jpg

Kétségkívül nehéz az objektivitás és ami talán még nehezebb: az érdekmentesség. Főleg az érdeknélküliség. Hogy arról írj, aki jó és ne arról, akit kedvelsz. (Micsoda utópia, ugye?) Hogy ne írj arról a tervezőről akkor, ha éppen gyenge kollekciót tett le az asztalra. Hiába vagytok, mondjuk barátnők. Nehéz elvonatkoztatni az anyagiaktól, legyen az akár pénz, legyen bármilyen más juttatás, például ruhák vagy kiegészítők, hiteles divatkritikus akkor leszel, ha ezen túllendülsz és felülemelkedsz. Írni kellene a jóról és fel kellene fedezni a márka, vagy a tervező mögötti sztorit, az eredményt és az újítást. Értelemszerűen, akinek megélhetési forrása ez, ott már nagy arányban sérül az objektivitás, sőt: őt nem azért fizetik, hogy objektív legyen és az más téma is, ami szorosan nem kötődik ide. Másfelől én hiszek abban az amerikai modellben is, hogy vesézzük csak ki a bukásokat: hisz mások ebből még többet tanulhatnak mint egy hibátlan sikersztoriból.

Valóban a piac az úr?

A magyar divatban jelenleg nagyon sok a(z önjelölt) tervező – saját vagy közös - kis showroom-okkal. Még az a helyzet is fennáll, hogy akár a barátaikból, rokonaikból, közös ismerőseikből kialakult körük nyereségesre hozza ki őket. Mondhatnánk, hogy legyen az a porondon, aki ebből megél, aki anyagi hasznot produkál. Hisz ha eladja, működik. A gond azonban a magyar vásárlók edukációjában rejlik. Hogy a legtöbben nem látják be azt, miért is kellemetlen a perzselő nyáron poliészterben fulladozni, míg azt sem, hogy miért fáznak több réteg tiszta műszálban télen. Hogy miért nem? Mert ezt kapják. Ha a divattervezők felküldik a kifutóra olyan gyűrötten a ruhákat, amilyen gyűrötten én éjszaka a kisboltba sem mennék le, ha ócska alapanyagokból dolgoznak, erősen kifogásolható minőségű kivitelezéssel, akkor mégis,a vásárló honnan tudná, minek kellene sztendernek lennie? Aki pedig mégis, az vegye és vigye, viselje. Akkor viszont kezeljük már ezt a helyén. Viszont kitől fogják megtudni, mi Jó és mi nem? Ki fogja edukálni az olvasókat és irányt mutatni nekik?

nyfw-streetstyle-by-ryan-chua-594711.jpg

A beszámolókból a legkulturáltabban, mindenféle alpáriságot nélkülözve az objektivitásra kellene törekedni. Kizárni a „jót vagy semmit” elvét, azonban odafigyelni arra, hogy a kritika nem puszta hibakeresés. Másfelől kétségkívül jelen van az a „veszély” is, hogy egy-egy negatívabb észrevétel után „kizárnak”. Viszont az is sokat elárul az adott rendezvényről, vagy márkáról, cégről, nem? A divatkritikát nem csak a divatkritikus gyakorolhatná – sokkal inkább maga a szemlélet hiányzik, mint egy olyan – külföldön önálló – szakmáé, amiből itthon lehetetlen lenne megélni. Gyakorolni és tanulni viszont lehetne!

A bejegyzés trackback címe:

https://ydea.blog.hu/api/trackback/id/tr818679904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

O P E N   H E A R T.
O P E N   M I N D.

Facebook oldaldoboz

ÍRJ NEKÜNK!

Ha lenne egy "ydeád", ami érdekel, vagy a tarsolyodban van, ne tartsd a fiókban: ydeaonline@gmail.com