A tegeződés és magázódás kultúrája, nyelvenként, nemzetenként, cégenként, családonként és emberenként eltérő lehet. De vajon milyen szempontok befolyásolnak minket, mikor eldöntjük, kivel milyen stílusban kommunikálunk? Tényleg csak „tetszikeléssel” lehetünk tisztelettudóak? Érvényes még az etikett, vagy ez is egy olyan vívmány, amit a XXI. század felülír?

Lassan hét éve dolgozom egy olyan munkahelyen, ahol a tegeződés a vállalati kultúra része. Akár egy nálam fiatalabb gyakornokkal, akár az első számú vezetővel találkozom, bátran használhatom a "szia" köszöntést, és a beszélgetés során sem merül fel, hogy magázzuk egymást, akkor sem, ha először találkozunk életünkben.
Az elején nagyon nehéz volt megszoknom ezt a stílust, hiszen tisztelettudó embernek neveltek, ráadásul az oktatási rendszerben töltött éveim alatt is az sulykolták belém, hogy a nálam idősebb, magasabb pozícióban dolgozó tanárokat véletlenül se tegezzem le.

Mostanra viszont már annyira belém égett ez a társalgási mód, hogy a minap kellemetlen helyzetbe kerültem, mikor egy rendezvényen egy nálam idősebb, magasabb (vezetői) pozícióban dolgozó úriemberrel kezdtem közvetlen csacsogásba. Ő a második mondat után közölte, hogy nem emlékszik, hogy megbeszéltük volna, hogy tegeződünk. Egy pillanatra lefagytam, mert - bár szubjektíven azt gondolom, hogy ezen igazán felülemelkedhetett volna- szigorúan véve igaza volt.

Ez az élmény gondolkodtatott el azzal kapcsolatban, hogy vajon honnan jött a tegeződés-magázódás kérdése, miért van az, hogy néhány kultúrában nagyon komolyan veszik, míg egyes nyelvekben nem is létezik, és hogyan változott a kultúrája az elmúlt évtizedek során.

A kérdés összetettebb, mint elsőre gondolnánk, és több szempont mentén vizsgálható

Nyelvek és nemzetek

A tegeződés magázódás kultúrája országonként eltér. A legkönnyebb dolguk az angoloknak van, és az eszperantóknak lenne, ha éppenséggel az utóbbi nyelvet valóban használná bárki a könnyű nyelvvizsgára ácsingózókon vagy mesterséges nyelvek iránt érdeklődőkön kívül. Ebben a két nyelvben ugyanis nem lehet hibázni, hiszen a tegeződő és magázódó formát ugyanazzal a névmással fejezik ki egyes és többes számban is.
A svédek sem érzékeltetik nyelvtanilag a társadalmi és korbeli különbségeket, bár ők az egyes és többes számot megkülönböztetik.

Az angol nyelv kapcsán bennem egy erős kettősség húzódik. Egyrészt az amerikaiak számomra mindig is egy laza népnek tűntek. Laikusként azt gondolom, hogy náluk nem okozhat problémát az, hogy ugyanazzal a névmással tegeződnek és magázódnak.
Ott van azonban velük szemben Nagy-Britannia, a királyi ország, ahol bár már az uralkodói család is lazult kicsit, még mindig élnek azok a hagyományok, amik igencsak érthetővé tennék a tegeződés-magázódás megkülönböztetésének igényét.
Nos, erre a kettősségre van is válasz, meg nincs is:
Egyrészt kevesen tudják, hogy ha nagyon szigorúan nézzük az angol nyelvtant, akkor ez a nyelv valójában csak magázódik.
Hogy miért? Mert a Shakespeare által használt, „ősi nyelvben” a tegeződő forma a „thou” volt, a magázódó pedig a „ye”. Az idők során pedig meglepő módon „thou” halt ki és a „ye” tárgyesete, a you terjedt el általánosan. (Forrás: dover.blog.hu)
Valószínűsíthető azonban, hogy a ma angol anyanyelvet beszélők közül már keveseket befolyásol ez a történelmi tény, és inkább úgy élik meg ezt a nyelvtani jellegzetességet, mint valamit, ami könnyebbé teszi az életüket.
Fontos azt is látni azonban, hogy a tegeződés magázódás hiánya nem jelenti azt, hogy ezeken a nyelveken képtelenség kifejezni az udvariasságot és a tiszteletet. Az angolban bőven akadnak olyan megfogalmazások, kifejezések, szófordulatok, melyek alkalmasak arra, hogy megfelelő stílusban kommunikáljunk.

Vállalati kultúra, avagy multikulti

A vállalatoknak sok téren sajátos kultúrájuk van, ahogy erről már a bevezetőmben is említést tettem.
Magázódás-tegeződés területén általában két alapelvet különböztethetünk meg: ahogyan a munkatársak egymással beszélnek, és ahogyan a kollégák az ügyfelekkel kommunikálnak.
A legtöbb multinál az általánosan elfogadott az, hogy a kollégák tegeződnek egymással. Ezzel a cégek az összetartozás érzését, a közösséget próbálják erősíteni. Annak a kifejezésmódja ez, hogy a hierarchia ellenére is kölcsönös tisztelet és elfogadás jellemzi a szervezetet. (Persze ehhez önmagában a kommunikációs stílus messze nem elegendő)
Más és kevésbé egyértelmű a helyzet akkor, ha ügyfelekről beszélünk. Az ügyfelekkel való kommunikációban ugyanis nincsen általános alapelv. Az, hogy egy cég magázza vagy tegezi ügyfeleit, esetleg partnereit, sok mindentől függ.
Függ attól, hogy milyen országban működik és milyen tulajdonú a cég. Ugyanígy attól is, hogy pontosan miről és milyen célcsoporttal szeretnének üzenetet közölni.
Sok olyan cég van például, aki az álláshirdetéseiben tegeződik, ezzel már azt sugallja, hogy egy befogadó barátságos munkahely keres új kollégát. A befektetőkkel, üzletfelekkel, kormányzattal a legtöbb cég magázódó stílusban kommunikál.
Az ügyfélszolgálat nyelvezete pedig végképp eltérő: sok helyen tegeződnek, mert ezzel is a partneri viszonyt kívánják sugallni, míg mások úgy gondolják, tiszteletlenség, ha egy telefonos ügyintéző tegeződik.
Jó példa erre az IKEA, hiszen néhány évvel ezelőtt több cikk is született arról, hogy vajon az ott dolgozók, miért tegezik le a vásárlókat. Erre a válasz az IKEA anyaországának kultúrájában és a vállalat márkaértékeiben rejlik. A legfontosabb talán az utóbbi, hiszen ez a vállalat egy rokonszenves szolgáltatóként jelenik meg az emberek életében, és fő céljának azt tekinti, hogy az emberek otthonát kényelmesebbé, barátságosabbá tegye. Azt gondolom, hogy – még ha a leghagyománytisztelőbbeknek ez nem is szimpatikus – igencsak furcsa lenne, ha egy ilyen cég alkalmazottai magázódnának a vevőkkel. Ez itt nem tiszteletlenség kérem, szimplán csak üzletpolitika, ami úgy tűnik, jól működik.

Családok

A tegeződés nemcsak az olyan hivatalos közegben vethet fel kérdéseket, amilyen a munkahely, hanem olyan informálisabb közösségekben is mint a család. Ma már az a furcsa, ha egy gyerek magázódik a szüleivel, régen, azonban ez egyáltalán nem így volt, hiszen – főként a felsőbb társadalmi rétegekben – elvárás volt a magázódás a generációk között.
Voltak olyan családok és kultúrák is, ahol a szüleikkel ugyan tegeződhettek a gyereket, de a nagyszülőkkel még véletlenül sem.
Nemcsak a generációk, de a házastársak sem voltak mindig ilyen közvetlenek. Korábban, amikor a női egyenjogúság még sehol sem volt, és egy asszonynak nem szántak más feladatot, csak a férfiak és a család kiszolgálását, sokszor megesett, hogy a feleség magázta az urát, a férj viszont tegezte élete párját.

Fiatalabbnak tűnünk?

Ha egy 20-as évei végén járó embert egy tinédzser vagy egy gyerek magázni kezd, azt általában az érintett rosszul éli meg. A mai kultúrában sokszor nem szeretjük, ha „néniznek vagy bácsiznak” minket. Ez pedig nemcsak kulturális kérdés. A mai társadalomban, ahol a külsőségek egyre inkább előtérbe kerülnek, és amelyben akár a munkahelyünkön is veszélyeztetve érezhetjük magunkat a feltörekvő fiatalok miatt, a legtöbben igyekszünk a lehető legjobban megőrizni kortalanságunkat. Éppen ezért van az, hogy ma már, ha egy középkorú nő besétál egy butikba, ahol az eladó letegezi, az első reakció nem minden esetben a felháborodás, sokszor inkább a büszkeség, vagy elégedettség. Olyan ez, mint amikor egy 25 éves cigit vesz a dohányboltban (a dohányzás káros, ne dohányozzatok), és elkérik a személyi igazolványát.
Felesleges, kissé megdöbbentő, de hízelgő.

Az én szubjektív véleményem szerint a magázódás felesleges és kényelmetlen, de - napjainkban még - a megfelelő használata sok helyzetben nélkülözhetetlen. Ennek ellenére azt gondolom, hogy nem attól leszek valakivel udvarias, hogy egy másik névmást használok. A tisztelet valaki iránt egy hozzáállás, ami teljesen független attól, hogy az illetőt „sziával” vagy „jó napot kívánokkal” köszöntöm.
Valami, amit ki kell érdemelni, ha megelőlegezik számunkra, akkor pedig meg kell tartani, és amit nemcsak a nálam idősebb vagy  fontosabb beosztású emberek iránt érezhetek.
Bár én nagyon szeretem és tisztelem a magyar nyelv hagyományait, kivételesen nem bánnám, ha ez kikopna belőle, bár annak, hogy teljesen eltűnjön a magázódás roppant kicsi esélyét látom.