Átlagosan különleges

Ha manapság valakit átlagosnak neveznek, az sokszor mar a sértés határait súrolja.
Ha megkérdezik, milyen magas az IQ-d, milyen az új szomszéd lány, mekkora a lakásod, és erre te azt feleled: “olyan átlagos”, akkor egyértelmű nem pozitív reakciót fogsz kiváltani.

Sokszor megkaptam, hogy azért nem vagyok elég érdekes, elég jó fej, vagy elég jó egy szakmában, mert túl av.jpgegyszerű volt az életem. Normális családban nőttem fel, se egy kis családon belüli erőszak, egy börtön viselt rokon, egy öngyilkos pasi, de még csak egy egyszerű botrányka sem.
Ezekben a helyzetekben mindig értetlenül álltam a probléma előtt, hiszen sosem értettem, hogy miért is lennek én ettől bármilyen szempontból kevesebb, mint más.

Mára azonban megtapasztaltam, hogy a XXI. század tényleg sokszor arról szol, hogy mennyire vagy akar saját, akar önhibádon kívül defektes. Ez folyik a médiából, és nem csoda, ha ennek hátasára mindenki más akar lenni. Persze itt ismét bele lehet menni a mi volt előbb a tyúk vagy a tojás kérdésbe, és fejtegethetjük azt, hogy a média hívta-e életre az emberek ilyen típusú beállítottságát, vagy a média inkább csak egy mar létező igényre reagált, amikor konkrétan műsorokat kezdett el arra építeni, hogy -eufemizmussal élve – nem átlagos embereket ítélt nyilvános összezártságra.

Az iskolákban is az figyelhető meg, hogy azok a gyerekek, akikkel minden ok, kevesebb figyelmet kapnak. Természetesen érthető, hogy egy nehéz családi körülmények közül származó vagy egy figyelem/magatartás zavaros gyerekre külön oda kell figyelni, de gondoljunk bele, mit válthat ki ez a gyerekekből. Az átlagos gyerek könnyen azt gondolhatja, hogy akkor fog jóval több figyelmet kapni, ha vele is gondok vannak. Ez pedig szerintem hosszútávon igenis vezethet deviáns viselkedéshez.

De vajon miért félünk ennyire attól, hogy átlagosak legyünk? Az átlagos tényleg nem normális és a normális tényleg nem átlagos?

Érdemes-e azzal töltenünk akar egy percet is, hogy figyelmet hajkurászva próbálunk magunkba erőltetni valamit, amit mások „annak a bizonyos” plusznak neveznek.

Személy szerint azt gondolom, hogy ez az egész ismét csak arról szol, hogy képesek vagyunk-e elfogadni azt, amilyenek vagyunk. Nem mondom, hogy a mai világban - ahol mar nemcsak a tv és a rádió ontja felénk a torzított infót, hanem a közösségi média is – könnyű, de sokunknak, így nekem sincs választásunk. Vagy hajszolunk egy tolunk távol álló énképet, amit valószínűleg sosem fogunk elérni, vagy megtanuljuk szeretni magunkat és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Bar akár meg is cáfolhatom saját magam, mert igenis van választásunk. Az, hogy nem foglalkozunk mások véleményével, éppen ez az, ami csak rajtunk áll.

Egyébként is... Ami valakinek átlagos, az nekünk még lehet különleges. Hiszen ez a fogalom sehol sincs definiálva. Tulajdonképpen mi magunk kreáljuk ezt a felhajtást az egész köré.
Simán lehet az, hogy miközben mi átlagosnak érezzük magunkat, és másra akarunk hasonlítani, valakinek éppen mi vagyunk azok, akik az ideált jelentik.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ydea.blog.hu/api/trackback/id/tr258793108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

O P E N   H E A R T.
O P E N   M I N D.

Facebook oldaldoboz

ÍRJ NEKÜNK!

Ha lenne egy "ydeád", ami érdekel, vagy a tarsolyodban van, ne tartsd a fiókban: ydeaonline@gmail.com