Valami tényleg lehet a levegőben.
Bármerre nézek az ismerőseim körében, bárkivel találkozom, akit már régen láttam, ez a nyár mindenkinek a változásról szól. Van, akinek a saját döntése nyomán alakulnak át a dolgok az életében, és van, akivel a dolgok csak úgy megtörténnek.
Érdekes azonban látni, hogy akár kívánt, akár nem várt változások történnek az életükben, egymástól függetlenül nagyon hasonló folyamaton mennek át.

A kényelem ellen általában senki nem ágál. Beszélhetünk akár az otthonunkról, akár az autónkról, akár az életünkről. A jót könnyű megszokni, és csak nagyon nehezen tudjuk rávenni magunkat arra, hogy a kényelmet kockáztatva kilépjünk a megszokásainkból. Még akkor is, ha ennek eredménye valami még jobb lehet.

Hogy miért?

Mert a változás mindig bizonytalanságot hoz az életünkbe, még akkor is, ha racionálisan tudjuk, hogy jó döntést hozunk.
Mi van, ha mégsem készültünk fel mindenre, vagy gondoltunk mindent át? Mi van, ha az új munkahely mégsem válik be, mert hiába izgalmas a munka, ha a kollégáink ellenszenvesek? Mi van, ha a szakítás után egy új kapcsolatba lépünk, és csak akkor jövünk rá, hogy ez sem jobb, mint a korábbi, sőt…?
Rendre a legrosszabb forgatókönyvek pereghetnek le előttünk, és csak bízni tudunk abban, hogy minden rendben lesz.
Márpedig az emberek genetikailag úgy vannak kódolva, hogy kerüljék a bizonytalanságot. Ennek ékes példája az, hogy milyen erősen sztereotipizálunk. Az, hogy embertársainkat a külsejük, származásuk vagy viselkedésük alapján betesszük egy skatulyába, valójában nem ellenük szól, mindössze csak egy, a lelkünk mélyén kialakuló védekező mechanizmus eredménye, ami megkönnyíti a mindennapokat.
A sztereotípiákból is épp olyan nehéz kilépnünk, mint egy változásba belevágni, hiszen ilyen esetekben félretesszük azokat a tapasztalatokat, melyekre eddigi életünket építettük, és kiszolgáltatottá válunk.

Éppen ezért nem meglepő, hogy a barátaimon, akik mind-mind teljesen különböző személyiségek és mindannyian más típusú változáson mennek keresztül, szinte teljesen ugyanazokat a reakciókat látom, ha a változásról beszélnek. A döntésükbe vetett hit legtöbbször nem inog meg, a félelem mégis mindannyiukban ott bujkál.

De ez jól is van így. Senki nem várhatja el magától, hogy az életében lezajló jelentős változások egy kicsit se viseljék meg. Sőt, meg merem kockáztatni, bár tipikusan olyan embernek vallom magam, aki a lehető legjobban kerüli a gyengeségének kimutatását, hogy az sem baj, ha ezt mások is észreveszik.
Éppen azért fogunk megértésre találni, mert valószínűleg nincs olyan ember, aki még ne élte volna át ugyanezt.

Persze nem akarok úgy tenni, mintha minden változás jó lenne. Elveszíteni valakit, akit szeretünk vagy valamit, ami fontos nekünk, borzasztóan nehéz.
De az életnek a változás a szerves része (mondja a bennem lakozó Oravecz Nóra), még akkor is, ha minden porcikánk tiltakozik ellene. Az idő tovább fog peregni akkor is, ha nem veszünk róla tudomást, és csak rajtunk múlik, hogy megyünk-e vele, vagy hagyjuk-e nélkülünk elrobogni.

A bizonytalanságot és a fájdalmat meg kell élni, ezt nem úszhatjuk meg, de észben kell tartanunk, hogy ez csak átmeneti, és nem szabad hagynunk, hogy túl sok időre kivonjon minket a forgalomból.
Mert a bizonytalanság bár nagyon rossz érzéseket kelthet bennünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy legalább annyi esély van arra, hogy jól jövünk ki a dologból, mint arra, hogy nem, még ha általában csak a negatív kimenetelt is látjuk elsőre.