Posztaddikció

„Az előzőekre nemmel válaszolt és állandó tagadásban él? Megint nemet mondott?” UTL, CNFC, kommentitisz és twambivalencia, te szenvedsz valamelyikben? Ami örömöt, élvezetet okoz függőséget is, a social media pedig nem kivétel ez alól. Ideje szembesülni vele.

Meg sem történt, ami nincs fent Facebook-on

Bevallom őszintén, sokáig óckodtam az okostelefontól. Azonban változik a kor, átalakulnak a szokások, a munkakörök, online újságíróként pedig elengedhetetlenné vált, hogy ne nézzek rá az üzeneteimre napközben. Nem is csak emiatt – pontosítani egy címet, értesülni egy interjúalany késéséről, leokézni egy-egy írást, posztot: muszáj volt és ezzel meg kellett, hogy békéljek, még ha ellenkeztem is kezdetben.  Előző félévben egy egyetemi előadáson került szóba a téma, amikor is a tanárunk amolyan „felmérést” készített arról, hány hallgató előtt van óra közben is elöl a telefonja a padon és akinek igen, miért. Ennek sok oka lehet: érkezett olyan válasz ami indokként a „félek, hogy lemaradok valami fontosról” vagy hogy „nem értesülök valami olyan hírről időben”. Sokak olvasási szokásait megváltoztatta a Facebook – hisz elég csak végiggörgetni a hírfolyam címeit – és az időjárástól elkezdve a házasságkötéseken, eljegyzéseken, szakításokon, utazásokon és reggeli kávékon, vadonatúj manikűrökön és új frizurákon kívül a világ dolgairól, uptodate híreiről is azonnal tudomást szerezhetünk. A legtöbb embernek örömöt okoz az, hogy mindig lesz olyan ismerősük, akik hozzájuk hasonlóan 0-24-ben pötyög és nyomkodja a telefonját, így mindig lesz új üzenete, értesítése – így pedig szuperfontosnak érezheti magát.

934787_962129230482240_5251031543696299176_n.jpg

Digitális és valódi kapcsolatok

Azt hiszem kijelenthetem, hogy a legtöbb ember főbb kommunikációs csatornájává az okostelefonja által elérhető applikációk váltak. Ami azt jelenti, hogy napjuk jelentős részét egy jegyzetfüzetnél is kisebb felület villódzására összpontosítva töltik. Vajon ódivatú és konzervatív vagyok amiatt, hogy felbosszant, ha valaki egy fontos és gyors megválaszolást igénylő kérdést Messengeren küld el? Vagy olyan kérdést tesz fel, szívességet kér, amire a válaszom nem két szó, hanem legalább fél oldalnyi pötyögés? Nem tisztelnek annyira, hogy ha igazán fontos, felhívjanak és ne rabolják azzal az időmet és az energiámat? „A hívás pénzbe kerül” mint ellenérv már régóta lejárt lemez! Mit hisznek, hogy folyamatosan online vagyok és más dolgom sincs, mint repesve várni az értesítő- valamint üzenethangot? Én szeretek találkozni a barátaimmal, de legalábbis felhívni őket vagy mondjuk Skype-on beszélni, ha fizikailag nagy is köztünk a távolság.

„A sötét oldal”

Az, hogy még éjszaka is onlányok és onfiúk vagyunk, állandó készenlét érzetét keltik bennünk ami nagyban befolyásolja az alvásunkat is. Vajon csak szüleink piszkálnak minket azzal, hogy függők vagyunk, vagy valóban okoz egészségre káros addikciót az okostelefonunk és a közösségi média? Nemrég olvastam egy cikket, amiben megdöbbentő tényeket írtak le: a 25 év alattiak 57%-a több időt tölt a chat-en, mint a valós életben. Beszélgetéssel. Hová tűnt a személyes kontaktus varázsa? Hogy kimozdulsz, sétálsz, beülsz egy kávéra a barátnőddel, barátaiddal? A rendszeres posztolás egyértelmű, hogy önértékelési gondokat és magányt kiabálnak a nagyvilágba – komolyan nincs jobb dolgod annál, mint hogy lépten-nyomon „becses” gondolataid és helyzeted oszd meg a külvilággal, amit a hasonló mentális problémákkal küzdő barátaid kedvelnek majd? Megdöbbentő, mennyi időt töltünk (és pazarolunk) el értelmetlen böngészéssel és hírfolyam-nézegetéssel.

10422915_962128980482265_1936042739191835585_n.jpg

Évente így is rengeteg új, mentális betegséget, pszichés problémát és függőséget, fóbiát diagnosztizálnak (amire azután hatékony gyógyszeres kezelést javasolnak, de ebbe ne is menjünk bele) és most már a közösségi média is bőven generál „gyógyítanivalót”. Keith Shaw a PCWorld-nek nemrég  összegyűjtötte a „közösségi média okozta rendellenességeket”: ilyen például az UTL (Unrequited Twitter Love – „viszonzatlan Twitter-szerelem”), amit akkor érzel, ha egy általad brilliánsnak és izgalmasnak tartott tweet vagy Facebook-poszt nem kap „kellő és megérdemelt”, pozitív visszajelzést. A „Compulsive News Feed Checking” pedig egy olyan rendellenes késztetés, ami arra motivál, hogy egészen a legutóbbi alkalommal olvasott/látott bejegyzésekig visszanézz vagy olvass mindent, ami csak azóta történt, hogy utoljára (ugyanígy) végigböngészted az adott SM-történéseket. A „kommentitiszben” szenvedők pedig mániákusan (természetesen totálisan felesleges és semmitmondó) visszajelzést csatolnak ismerőseik posztjaihoz, vagy az általuk követett oldalak történéseihez.  Ha pedig fellélegeztél és jókat kacarásztál az eddigieken, most jön a twambivalencia – ebben szenvedsz, ha hangot adsz annak, mennyire idegesít az ismerőseid állandó majomkodása, az üzenőfal „teleszemetelése”, mert olyan fontosnak és komolynak hiszed magad. (Ehelyett kitűnő megoldás követni a példámat – és letiltani, törölni, sőt, vissza se igazolni minden hülyének, még azelőtt, hogy felbosszantanának.) Még ha komikusnak és kreáltnak is tűnnek ezek, könnyen – mondjuk – depreszióhoz vezethetnek. Mindamellett, hogy rengeteg vizuális tartalom hamis képet kreál – ami az egyre fiatalabb felhasználók egészséges önképének a kialakulását is megzavarja.

Okostelefon – rendkívül hasznos eszköz vagy (szép lassan) önpusztító fegyver?

A lényeg a mérték. Én akkor vagyok online, amikor akarok. Nem amikor akarok, hanem amikor kell. Interjúra igyekezvén, amíg oda nem találok és meg nem érkezik az alany. Utána nem. Ha bármin dolgozom, írok vagy tanulok, még telefonon se tudnátok felhívni. Éjszaka? Még alvás előtt a hangot is leveszem a telefonomról. Előadás alatt? Már csak tiszteletből sem. (Viszont könyv mindig van nálam – ha félek, hogy unalmas lesz az előadás és kellően el tudok rejtőzni.) A párommal néha egy-egy linket küldünk egymásnak (kint sincs egyikünknek sem, hogy „kapcsolatban”, mégis együtt vagyunk) a digitális térben, ellenben a lehető legeslegtöbb minőségi időt töltjük együtt (ami alatt azt értem, hogy csak egymásra figyelünk).  Most őszintén, tényleg olyan fontosak ezek a dolgok, hogy nem várhatnak mondjuk estig? Vedd észre, hogy nem körülötted forog a világ. Szokj hozzá a gondolathoz, hogy még Te sem vagy olyan pótolhatatlan és nélkülözhetetlen hogy megállna a Föld, ha lemerülnél – neked lesz sokkal könnyebb.

10273964_1170324199662741_469970354082245267_n.jpg

Kijelenthetem 2016-ban hogy az élet nem online zajlik? Hogy a valódi kapcsolatok nem a digitális térben léteznek? Amikor nekem is van olyan, gyakorlatilag munkatársam, akivel még soha nem találkoztam személyesen és csak e-mail-en keresztül érintkezünk, több mint fél éve? Vajon végérvényesen és visszavonhatatlanul rányomta a bélyegét a társas, emberi kapcsolatok jövőjére a közösségi média digitális fala?

 Illusztrációk: Puskás Marcell (PUSKAAS)

A bejegyzés trackback címe:

https://ydea.blog.hu/api/trackback/id/tr168281184

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

O P E N   H E A R T.
O P E N   M I N D.

Facebook oldaldoboz

ÍRJ NEKÜNK!

Ha lenne egy "ydeád", ami érdekel, vagy a tarsolyodban van, ne tartsd a fiókban: ydeaonline@gmail.com

süti beállítások módosítása