Juhász Biancával, a LACK magazin egyik alapítójával és főszerkesztőjével beszélgettünk. A magazin hiánypótló és egyedülálló kezdeményezés volt. Vajon újra eladná? Hogy látja ma a fiatal kreatívok helyzetét? Interjúnkban kitérünk természetesen az itthoni divatiparra és képviselőire, egy független magazin nehézségeire, a fogadtatásukra és az ominózus exit-re is. 

2011. Az „üde színfolt” még így is gyenge jelző arra, amit a LACK magazin képviselt. Hiánypótló volt, ahogy a neve is mutatja. Magyar tartalom, nemzetközi minőség – inspiráló, provokatív és újszerű témák, szemet gyönyörködtető fotóanyagok, a szerkesztőséget pedig a hazai kreatív szcéna ifjú titánjai alkották. Szóval nem lehetett nem odalenni teljesen ezért a kezdeményezésért, pláne egy olyan divatmániás, (akkor még) fiatal lánynak, mint én. Te jó ég, mennyire más világ volt 5 évvel ezelőtt! Sok hazai divattervező és kreatív szakember akkor kezdte meg igazából a „működését”, az idő tájt kétségkívül elindult „valami”. Aminek a LACK tagadhatatlanul katalizátora és platformja is volt, hisz különböző eseményeikkel, kerekasztal-beszélgetéseikkel a kiadványon túl is közösséget kovácsoltak és egy kifinomult, minőségi, kreatív utat mutattak egy „éledező” divatszakmának. Új irányokat villantottak meg, problémákra, nehézségekre hívták fel a figyelmet, szakmai, élő és releváns diskurzust indítottak el. A mércéjük? A tehetség és a minőség, nem a hírnév.

2012. Juhász Bianca főszerkesztő – a DesignPumpa Speciálon megjelent – közleményéből pedig kiderült, hogy egy amerikai cég megvette a lapot, az alapítók azonban jogot tartanak arra, hogy évente, Lack Hungary néven új kiadvánnyal jelentkezhessenek. Öt lapszámot ért meg a LACK ebben a formában. Számomra nagyon találó volt Bianca első sora: „Nem le-, nem fel-, hanem eladtuk.”

2016 márciusa. Gondolhatjátok, mekkorát dobbant a szívem, amikor pittyent az értesítés, hogy Juhász Bianca kedveli „YDEA” nevű oldaladat. A kezdeti „el sem hiszem” után vettem a bátorságot és írtam neki, mennyit jelent, hogy Ő figyelemmel követi a munkánkat. Még egy jó páran az ismeretségi körömből nem szűntünk meg emlegetni a LACK-et, nem temettük, hisz azt a missziót, amiért ők dolgoztak, amit ők képviseltek, mindig is magaménak éreztem és Ágival hasonló elveket tűztünk ki az YDEÁ-nál is. Úgyhogy vele beszélgetek most a LACK-ről, a 2013 márciusában, a Párizsi utcában Fazekas Richárd sminkmesterrel nyitott a L’École Fashion Make Up Academy-ről, tervekről és újrakezdésről.  

fotó: Barnie (VI. szám)

Mit tartasz a LACK legnagyobb érdemének?

JB: A mai napig azt tartom, hogy sok fiatalt elindítottunk. Olyan tehetségeket, akiknek se pénze, se lehetősége nem lett volna arra, hogy bemutatkozzanak a nagyközönségnek. Makó Szilveszter, Barna Bálint, vagy Oleg Borisuk, még akkor viszonylag kevés munkájukat láthatták, mára pedig elismert fotósok.

Kaptatok negatív kritikát hazai oldalról, szakmán belülről?

JB: Rengeteg negatívumot kaptunk. Gyakorlatilag kívülállóként csináltunk valamit. Egy szakmának tervezett, de baráti platform volt a cél, hogy bárki jöhessen, aki tehetséges, azonban az idősebb generáció és a kialakult klikkek ezt nem fogadták be. Ugyanúgy működik az itthoni divatszakma, mint a középiskolás klikkek. Nagyjából olyan fogadtatást kaptunk, hogy The Room magazin 2-t akarunk csinálni? Volt egy nagy debütáló partink a Merlinben, hogy bemutathassuk a magazint az egész szakmának. Mindenki eljött, volt akinek tetszett, volt akinek nem. Sokan nyomozni kezdtek, hogy mégis kik vagyunk, honnan van pénzünk egyáltalán. Az első 3 hónap lesújtó volt. Viszonylag kevés volt a jó megjelenés, és vicces, hogy abszolút kezdő, akkor induló blogoktól kaptunk negatív kritikát. Ezek mellett persze volt pozitív hang, de többnyire nem volt meleg a fogadtatás. Mindenki a hibákat dörgölte az orrunk alá – még ha tudjuk is, hogy lett volna min javítani - meg jöttek a kérdések, hogy ő és ő miért kerülhet egyáltalán egy magazinba?

fotó: Makó Szilveszter (III.szám)

Hogy kerültetek fel az amerikai cég radarjára?

JB: A kiadónk járt Frankfurtba és Brüsszelbe a Paper World expóra, ahová kivitték magukkal a LACK-et is. Addigra már szembesültünk azzal, hogy ez így nem rentábilis. Nem biztos, hogy lett volna további tőkénk, de legfőképpen energiánk a 6. számra. Már ott többen érdeklődtek és végül megegyeztünk egy amerikai céggel, hogy a világon bárhol kiadhatják a LACK-et, mi pedig igényt tartunk a jogra, hogy itthon kiadjuk. 

Milyen nehézségekkel kellett szembesülnötök?

JB: Hihetetlen, hogy milyen emberi attitűdök vannak. Sokan rengeteg pénzt elkérnek, de végül nem adnak le semmit, vagy azt is késve. Sok ember úgy áll hozzá, hogy még ha én is vagyok a megrendelő, nem akarja hagyni, hogy akár egy picit is beleszóljak, de közben meg rossz lesz az, amit lead.  Itthon nem lehet külföldet csinálni. Ragaszkodni kell az elképzeléseidhez, de nagyon nehéz itthon ezek mellett kitartani. Pofátlanul tolnod kell magad, különben eltaposnak, jó pofát kell vágnod olyanhoz is, akihez nincs kedved, ezért is szálltam ki. A barátaim szókimondó, őszinte embernek tartanak, nekem ez a „jópofizás” nem ment.  És ugye az anyagiak: nem volt rentábilis a kiadvány, örültünk, ha nullszaldóra jöttünk ki. Nagy kiadón kívül ez lehetetlen: itthon monopóliumot élvez a Lapker Zrt. 49,5 %-ot kérnek a terjesztésért és az is tévhit, hogy a dizájnboltok segítenek. Tojnak rá! Tisztelet a kivételnek, de legtöbbjük 50 %-os részesedési lehetőség felajánlása után sem foglalkozott azzal, hogy eladja a lapot. Meg a szakmából is elegünk lett. Itthon nincs divatipar. Egymáshoz - emberi természetük hasonlóságából fakadóan - közel kerülő, álomvilágot követő emberekből áll javarészt, akik nem szeretnek Dolgozni. Csak azt az elképzelést szeretik, hogy a divatszakmában dolgoznak. Amikor pedig tényleges munkára kerülne sor, sokan csak nyavalyognak. Persze tisztelet a kivételnek, de nagyon sok esetben ezt tapasztaltuk.

fotó: Móró Máté (III.szám)

Akkor az előfizetés szinte az egyetlen járható út, ha valaki független magazint csinálna?

JB: Az előfizetés nem működött olyan jól, mint ahogy gondoltuk. Inkább a vidékiek fizettek elő – ők voltak a leghálásabb közönség. Miskolcon még egy Vogue-ot sem tudnál könnyen beszerezni. A vidéki városok nincsenek is kitéve ennyi impulzusnak, mint Budapest, hisz a fővárosban koncentrálódik minden. Vidék „más világ”, sajnos le van maradva és más az ízlés is. Volt több fotóanyagunk, aminek vidéken „nem volt meg a kontextusa”, vidék egyszerűen más tartalmat igényel.

Gondoltál arra, hogy külföldre költözz?

JB: Persze. Viszont szerencsére rengeteget utazom, nagyon sok helyen megfordultam már, mondhatjuk, hogy van viszonyítása alapom. De szeretem Budapestet. Itt vannak a szüleim, a barátom, a testvérem. Ahogy Fábry mondta: „Kalandvágyból itthon maradtam”.

Most, 2016-os „fejjel”, a mai gondolkodásoddal, ha visszautazhatnál az időben, újra az eladás mellett döntenél? Nem éreztétek úgy, hogy épp csak belekezdtetek valamibe, aminek így „vége szakadt”? Másfelől kétségkívül siker, hogy 5 lapszám után megveszi egy amerikai cég a magazint.

JB: Nem biztos, hogy ma is eladnám.

fotó: Vessey Endre (II. szám)

Mit kellett volna másképpen csinálnotok? Újrakezdenéd, még ha nem is ugyanilyen, de hasonló projekttel? Ha igen, min változtatnál?

JB: Felnőttebben kellett volna hozzá állnunk az egészhez. Nem kellett volna hagynunk, hogy ránk szálljanak, nem kellett volna befogadnunk az összes kritikát. Túl sok olyan emberre hallgattam, aki nálam idősebb volt, tapasztaltabb, régebb óta a szakmában tevékenykedett, ezért adtam a szavára. Így utólag látom, hogy nem mindenben volt igazuk. Erősebben kellett volna fellépnünk. Ha lenne partnerem hozzá és olyan stáb, újrakezdeném. Nem feltétlenül csak a „régi” emberekkel dolgoznék együtt, a mai fiataloknak is (Itt azért túloz, alulról súrolja a 30-at ;) – D.E.) van véleménye. A szerkezetet átalakítanám, feleslegesnek tartom a 3 elhatárolódó rovatot. Még erősebb képanyagokat és még erősebb írásokat tennék bele, az egészet nagyon erőssé tenném. Még kevesebb felesleges tartalommal operálnék. Már nem adnék teret hálásnak és hálátlannak, küzdeni kellene, hogy valaki bekerüljön, hogy még inkább értéke legyen a magazinban megjelenni, ettől lenne még minőségibb az egész. 

Hogy látod most, 2016-ban a mai magyar divat, a kultúra és a (nyomtatott) sajtó viszonyát?

JB: Sokkal jobb mint mondjuk 5 évvel ezelőtt. Nagyobb teret kapnak a fiatal tervezők, de ez nem a nyomtatott sajtónak köszönhető. Annak a sok fiatalnak, akik nem hagyják magukat megtörni, azoknak a blogoknak, akik hallatják a saját hangjukat és egymást segítik ezek az emberek. Összetartanak azok, akik feltörekvőek és akiknek álmaik vannak.

fotó: Kecskés Márton (VI.szám)

Idén a L’École tulajdonjogát és a vezetést átadtad Subert Zsoltnak. Mi mindent tudtál kamatoztatni korábbi tudásodból, tapasztalatodból a sminkiskola terén? Miért léptél ki?

JB: Nagyon izgalmas utat jártunk be a L’École-lal. Sikeres és jó volt. Nagyon szeretem Ricsit (Fazekas Richárd sminkmester, a társalapító – D. E.), fantasztikusan jó szakember, nagyon tehetséges, igazn jó barát, nagyon nehéz természettel J. Eljutottunk 3 év alatt oda, hogy más vágyaink lettek. Neki Párizsba költözni, ott nagy cégnél dolgozni... Én meg a vendéglátás, a gasztronómia iránt kezdtem el érdeklődni, egyre több itt tevékenykedő barátom lett és azt érzem, ez az én közegem, „megmérgezték az agyamat”.   Emellett be kellett látnunk, hogy a magyar sminkkultúra máshol tart és hogy mi hamarabb járunk, mint a hazai átlag. Itthon nincs meg ennek a „magaskultúrája” és ért is minket néhány csalódás, amik miatt szembesültünk azzal, hogy itthon még nagyon sokan le vannak maradva… Sok szakmabeli sem értékelte azt, amit csináltunk, a külföldiek ezzel szemben imádták és amikor külföldön jártunk a L’École-lal, akkor nagy sikert arattunk. Lehet máshol kellett volna belekezdeni. A sminkképzést egy életérzéssel spékeltük meg, hogy legyél trendi, jófej, kedves, uptodate és „merj” – a személyiségalakításra is nagy hangsúlyt fektettünk, hogy biztosan sikeres lehessen, aki itt végez.

L'ÉCOLE kampány, fotó: Éder Krisztián

Van olyan nálatok végzett sminkes, akit kiemelnél, akire nagyon büszke vagy?

JB: Igen, Szabó Diána. Hihetetlen fejlődésen, változáson ment keresztül, nagyon tehetséges, fel is vettük szalonvezetőnek. Üzenem neki, hogy ne legyen kishitű! Hihetetlenül kedves személyiség, akit azért még könnyű megbántani, de dolgozik azon, hogy keményebb harcos legyen.

Szóval Ligetfalvi Anikónak adtuk el a L’École-t, ő pedig Zsoltnak. Nagyon tehetségesnek tartom, örülök, hogy az ő kezébe került.

Hamarosan pedig bisztrót nyitsz.

JB: Igen! A gasztronómiának is a dizájn része érdekel, fejlődni, új dolgokat kipróbálni. Egyre éled a gasztrovilág itthon, ez pedig teljesen lázba hoz! A gasztronómia jóval szabadosabb, mérhetőbb az, amit létrehozol és amit képviselsz; számszerűsíthetőbb, hogy mennyit teszel bele. Nagyon izgalmas világ, hihetetlen alapanyagokkal, komoly eljárásokkal és nagyon tehetséges, segítőkész emberekkel, akik szívesebben osztják meg a tudásukat és nem félnek egymástól. Úgyhogy most járok üzletvezetői és barista tanfolyamra is, professzionális kávét fogunk kínálni és folyamatos megújulást, sok apróságot és iszonyat finom ízeket. :)

Egy generációval korábban még az volt a sztenderd, hogy le lehet élni egy életet egy munkahelyen. Ma már? Nagyon sokszor megkaptam, akár idősebb rokonoktól, hogy „nem is dolgozom”, mert több projekten párhuzamosan, otthonról dolgozni nem is munka. Hogy látod a megváltozott felfogást, és a munkakörülményeket? Te hiszel abban, hogy megtalálhat az ember egy olyan helyet, ami végül végigkíséri majd az életét vagy a „változatosság gyönyörködtet”?

JB: Sokszor az is a baj, hogy ha egy helyen dolgozol, nem tudnak megfizetni, ezért muszáj vállalnod mellette mást is. Ez így érdekesebb is, kreatívabb utat hagy. Szerintem megtalálhatja mindenki azt az utat, amin jár utána élete végéig. Az egyéni vállalkozás például ilyen lehet, a saját dolgok építése. Másfelől ha mindenki a másikért is dolgozik és öröm tanulni egymástól, ha tiszteljük a másikat az egy főnöknek és egy alkalmazottnak is win-win szituáció.

Mik az előnyei és a hátrányai az „újrakezdésnek”? A LACK után jött a L’École, azután a bisztró.

JB: Csak előnye van! Pozitívan kell hozzáállni. A hátránya talán az a kis izgalom aggodalom az elején, hogy fog ez működni? Ez a hangyányi félelmi idő a rossz, ezt gyorsan el kell taposni és átgondoltan kell belevágni minden újba. Elő kell venni és kamatoztatni kell a korábbi tudásunkat, tapasztalatainkat és hinni magunkban. Az élet amúgy is szerencsejáték.

fotó: Hencz Péter