Egy nemrégiben megjelent tanulmány szerint a szorongó, magányos fiatalok sokkal jobban kötődnek az okostelefonjukhoz, mint mások. Más kutatók szerint viselkedési addikció a mobiltelefon függőség. Digitális nomádok vagyunk, a mai 3-4 éves gyerekek már rutinosan kezelnek mindenféle érintőképernyőt. De vajon mi a normális és mi az elég ebben az új korban? Lemaradnánk a világ összes világrengető történéséről, ha lemerülnénk, mielőtt hazaérünk?

Hol kezdődik a függőség?

ELTE-kutatók nemrég megjelent tanulmányukban leírják, hogy a szorongó, bizonytalan kötődésű emberek jobban kötődnek mobiltelefonjukhoz, mint mások. Ők azok, akik folyamatosan félnek attól, hogy esetleg párjuk elhagyja őket, akiknek nem telhet el napjuk anélkül, hogy a számukra fontos emberekkel tartsák a kapcsolatot. A telefon egyszerre eszköz ahhoz, hogy fenntartsuk kapcsolatainkat és maga a kötődés tárgya is. Dr. Körmendi Attila (A Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetének munkatársa) egyik publikációjában tér ki arra, honnan számít viselkedési addikciónak a mobiltelefon használata. Természetes, hogy jelen vannak ezek a viselkedések az életünkben: ilyen a vásárlás, amit szintén rögeszmésen túlzásba lehet vinni, vagy az internetezés, a munkamánia és a testedzés is, számtalan egyéb viselkedés mellett ezek mind-mind kóros mértéket ölthetnek. Onnantól számít függőségnek a kutató szerint, ha az adott viselkedés már uralja a gondolkodásunkat, érzelmeinket, jelentősen befolyásolják az életvitelünket és a testi-lelki egészségünket. Hogy ez az okostelefonunkon keresztül egy játék, social media és állandó üzengetés, létünk minden pillanatának megosztása ismerőseinkkel, egy funkciótól való függés vagy éppen online póker, az szinte mindegy.

Értelmetlen pötyörészés vagy „létfenntartó” kapcsolattartás?

Sokan a mi generációnkból is szinte állandóan nyomkodják a telefonjukat. Komikus (és életveszélyes) helyzeteket okozhat, amikor valaki ezt még közlekedés közben is teszi. Egyfelől érthető, hogy állandóan jelezni akarjuk annak, aki fontos számunkra, hogy Vagyunk és hogy éppen milyen érdekfeszítő dolgokkal foglalkozunk (Érzitek az iróniát? Akkor jó.), másfelől pedig erre komolyan szükség van..? Érdemes lenne kiszámolni és összegezni, mégis egy napból hány órát és percet töltünk el érdemtelen pötyögéssel. Van olyan, hogy egyéb elfoglaltságaink miatt napokig nem találkozunk a párommal és van olyan, hogy az egyik legjobb barátnőmmel nem beszélünk – és nem is látjuk egymást -  egy hónapig. De ettől sem én nem hiszem azt, hogy kevésbé vagyok fontos számukra és már nem érdeklem őket, sem ők nem hiszik, hogy nem szeretem már annyira őket, ha nem örökítem meg és osztom meg velük földi létem minden pillanatát. 

Meg szoktam lepődni azon, hogy olyan ismerősök, akiket alapból felszínesen ismerek, semmi kapcsolatunk nincs, évek óta nem is találkoztunk, küldenek egy üzenetet (Messengeren természetesen), hogy „Szia, mizujs?” Valószínőleg NEM fogok nekiállni pötyörészni, hogy mégis mi minden történt velem az elmúlt 2 évben, már az elmúlt egy hét beszámolójának sem állnék neki. Én még nem mobiltelefonnal a kezemben nőttem fel. Már talán iskolás voltam, amikor bejöttek a tégla méretű, kihúzható kis antennájú mobiltelefonok. A telefonom folyamatosan némára van állítva, ha dolgozom, vagy tanulok, eszem ágában sincs felvenni, ha épp szem előtt van, akkor is szelektálok, nem hagyom, hogy megszakítsa egy telefonhívás (amiről tudható, hogy nem olyan fontos) azt, amivel éppen foglalkozom. Majd visszahívom, ha éppen ezzel akarok időt eltölteni. Épp ezért híján vagyok mindenféle olyan applikációnak, amivel értelmetlen (kép)üzeneteket lehet küldeni. A Messenger viszont létfontosságú – mert valóban (sajnos) a legtöbb embert, a leghamarabb ezen keresztül lehet elérni. Amire használom a telefonom, az az utazás közbeni zenehallgatás, a cikkolvasás, a fotózás és a térkép. Minden egyebet szeretek laptopról intézni és akkor nem egy kis méretű felületet kell nevetségesen nyomkodnom. Mivel változnak az idők, valahol érthető, hogy ragaszkodunk a telefonunkhoz, hisz ezzel nőttünk fel. Nem ragaszkodunk annyira a tévéhez és a rádióhoz például. Mindezek mellett a social media függőségnek is számtalan alfaja lehet – érdemes elgondolkodni, mire mennyi időt szánunk és hogy mégis milyen érzelmek kísérik az online létünket.

Mi történne, ha lemerülnél, vagy otthon hagynád az okostelefonod?

Semmi gond, ma már számtalan alternatívája van a kis hordozható töltőknek, hogy ez még véletlenül se forduljon elő (Nem merülne olyan gyorsan az IPhone, ha nem pötyörésznél állandóan…?). A MACRO (Market Analysis & Consumer Research Organisation már 2004-es (!) kutatásában a válaszadók közel 60%-a nem tudta elképzelni az életét a telefonja nélkül és több mint 70 %-uk készüléke sosincs kikapcsolva. A kis okos kütyü hiánya szorongást és feszültséget okoz, nélküle úgy érezzük, mintha kimaradnánk a fontos információáramlásból, „mintha kimaradnánk mindenből”. De vajon olyan világrengető dolgok történnének és olyan –azonnali választ igénylő – üzenetek kapnál, ha nem lennél tényleg folyamatosan online? Olyan történések ezek, amik nem érnek rá reggel és/vagy este, vagy egy előre eldöntött, meghatározott időben elintézni? Hisz mindezek befolyásolják a koncentrációnkat (hisz jól tudjuk, hogy a multi-tasking egy baromság), a társas kapcsolatainkat, a munkánkat, azt, hogy éljük meg az életünket.