Abban a percben, ahogy reggel megmozdulok a galérián, halk kopogást hallok a nappaliból. Sok kedvem nincs kimászni az ágyból: kint sötét van, és már éppen eléggé hűvös az idő ahhoz, hogy nehezen engedjem el a takaró melegét. Végül elindulok, és ahogy mászom lefelé a lépcsőn, akaratlanul is elmosolyodom, ahogy ez a rókabőrbe bújt kiskutya az oldalán fekve csóválja a farkát ütemes “csapásokat” mérve a parkettára. Arra gondolok, milyen üres lesz nélküle a lakás… De ne szaladjunk ennyire előre.

Körülbelül két évvel ezelőtt egy interjú kapcsán ismerkedtem meg közelebbről a Mindenki fogadjon örökbe egy kiskutyát csapatával, akik gyeptelepekről mentenek kutyákat, helyezik el őket ideiglenes befogadóknál, és keresnek nekik végleges gazdit. Már akkor elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy jó lenne belevágni, hiszen szinte mindig volt az életemben kutya mielőtt Budapestre költöztem, viszonylag rutinosnak számítok a négylábúak nevelésében. Ezzel együtt azonban pont az volt a döntés gátja is, hogy jól ismertem, milyen kötöttségekkel jár a kutyatartás, milyen igényei vannek egy lakásban tartott kutyának, úgy éreztem felelősen nem tudnám bevállalni, hogy úgy gondoskodjak egy ebről, ahogy megérdemli.

Múlt az idő, és közben az én életem is sok fronton átalakult. Munkahelyet váltottam: egy olyan céghez kerültem, ahol szívesen látják a négylábúakat is. Ekkor újra felmerült bennem, de jó lenne… De aztán elsodortak az események, belevetettem magam az új feladatokba, rengeteget dolgoztam, amit egyfelől nagyon élveztem, másrészt viszont azon kaptam magam, hogy a hétköznapjaim a munkán kívül nem nagyon állnak másból, sőt a feladataim sokszor a hétvégéimbe is begyűrűztek. Szombaton és vasárnap igyekeztem mindent bepótolni, ami a hét többi napján kimaradt: barátok, család, bulizás… Ennek persze az lett az eredménye, hogy semmit nem pihentem, és még fáradtabban vágtam bele a következő hétbe. Ördögi kör ez…

Pár hónap után ráeszméltem: ez így nem lesz jó, mert fénysebességel haladok a kiégés felé. Valamit tennem kellett, hogy radikálisan átalakítsam az életemet. Másnap reggel arra ébredtem, hogy egyértelmű volt: nekem egy kutya kell. Még aznap írtam az MFÖEK oldal alapítójának, Szoninak, aki egyből össze is kötött a megfelelő emberekkel, így valamivel több mint egy hét múlva megérkezett hozzám Csili.

Fotó: Bolega Niki

Ha maradt bennem minimális bizonytalanság, az is azonnal elszállt, mikor ölbe vettem, hogy felhozzam a lépcsőn a
lakásba, ő pedig a második emeletnél járva a vállamra tette a fejét. Abban a pillanatban tudtam, hogy most már mindketten jó helyen vagyunk. 

Már az első hétvégénken teljesen új élményeket szereztem: rengeteget voltunk a szabadban, sokat sétáltunk a környéken, aminek köszönhetően rájöttem, hogy másfél éve lakom itt, és fogalmam sincs, mi mindent rejtenek a környező utcák. Elkezdtem beszélgetni emberekkel, a harmadik napon már szinte ismerősként köszöntöttek a járókelők. A sétákon csak arra figyeltem, hogy minden rendben legyen, próbáljam tanítgatni a városi életre, így szinte észrevétlenül engedtem el azt a rengeteg munkával kapcsolatos dolgot, amin egyébként folyamatosan pörgött az agyam. 

Nagyon hamar összeszoktunk: ha mozdultam, ő is mozdult, ha indultam, ő is indult, ha aludtam, ő is aludt. Elkezdtem érezni azt, hogy itt van ez a kis lény, akinek jelen pillanatban én vagyok a minden. Tőlem függ, hogy boldog-e, éhes-e, fázik-e, és mindamellett, hogy tisztában voltam ennek a felelősségével, ez boldoggá tett. Hétköznap a munkából időben felálltam, hogy sétálni mehessünk, és rájöttem, hogy az a távolság, amit nap mint nap megteszek az irodába villamossal, valójában gyalog sem túl sok. Volt, hogy esténként semmit nem csináltunk, csak ültünk egymás mellett a kanapén, és Jóbarátokat néztünk, vagy éppen próbáltam kitalálni, hogy vajon mit álmodhat, mikor alvás közben szuszogások közepette mozgott a lába és a füle egyszerre. Nem is nagyon vágytam többre. 

Éppen ezért bevallom, majdnem bebuktam ezt az ideiglenes gazdi dolgot. Napokon keresztül küzdöttem saját magammal, és próbáltam eldönteni, mi legyen. Mi lenne neki a legjobb és mi lenne nekem. De a sors - mint mindig - most is segített. Tudtam, hogy csak akkor tudom őt elengedni, ha olyan gazdijelöltet találok, aki jobb lesz nálam. És azt hiszem, hogy megtaláltam. Remélem, hogy így lesz.

Addig is minden egyes percet ki akarok élvezni, míg együtt vagyunk, és alaposan az eszembe akarok vésni mindent, amire ez az ózdi mentvény tudtán kívül megtanított. Mert ő nem is sejtette, hogy itt nemcsak én változtattam meg az ő életét, hanem ő is legalább annyira az enyémet.

Kösz mindent, kisrókám! Nagyon szeretlek!