Állsz az óvodában fekete-fehér összeállításban, szépen megfésülködve és borzasztóan eleged van. Félsz, mert nem vagy benne biztos, hogy képes leszel elmondani azt a verset, amit hetek óta gyakorolsz. Amit az amúgy kedves, de most éppen ellentmondást nem tűrű óvó néni választott ki neked. Nem igazán érted, miről szól, és azt sem, miért kell elmondanod. Persze, elmagyarázták, de akkor is, olyan nevetséges és felesleges az egész. Ráadásul még csak nem is meglepetés, mert hát valakinek ki kellett kérdeznie otthon azt a nyamvadt 8 sort.

De már nincs visszaút. Ott állsz virággal a kezedben, körülötted párás, könnyes szemek, te pedig koncentrálsz, hogy tudd, ki után következel, és el ne felejtsd a szavakat a helyes sorrendben egymás után pakolni.
Rád kerül a sor, előrelépsz és belekezdesz. Az elején még a cipődet figyeled, csak fokozatosan mered felemelni a tekintetedet a veled szemben ülőkre.
Elmondtad, túl vagy rajta, már annyira megnyugodtál, hogy a melletted álló gyerek lök oldalba, hogy vidd oda a virágot. Közelebb lépsz, és átadod, ő pedig kimondja azt a bizonyos szót. 
Te kötelességtudóan visszaállsz a sorba, és arra gondolsz, mikor veheted már le magadról ezt a maskarát.

Aztán telnek az évek, ritkulnak a kötelező ünnepségek, az életed pedig egyre bonyolultabb lesz. 
A dolgok folyamatosan változnak körülötted, akár akarod, akár nem. Sírsz, őrjöngsz, örülsz, ordítasz, a legmagasabb pontokról a legnagyobb mélységekbe zuhansz. Néha azt hiszed tiéd a világ, néha pedig úgy érzed, mindennek vége.

Az ember ezekben az időszakokban nem gondolkodik, nem értékel, nem összegez. De aztán eljön az a fázis, amikor minden egy picit lecsendesül. Már tudod ki vagy, mit akarsz az élettől, sőt talán arra is van ötleted, hogyan érd el. Persze, mindig vannak nehéz napok, amikor legszívesebben világgá mennél, de ezeket már megtanultad kezelni. Tudod, hogy erős vagy még akkor is, ha éppen gyengének érzed magad.
Végre elkezdesz mással is foglalkozni, és ezzel kinyílik a világ. Rengeteg dolgot átértékelsz, elfogadsz, és megértesz.
Rájössz, hogy az egész életed felfordult kuszaságában volt egy stabil pont, aki mindig ott volt. Aki vigasztalt, ha sírtál, aki saját baját félretéve együtt örült veled, ha boldog voltál, és aki elviselte, hogy még akkor is vele kiabálsz, ha valójában másra vagy dühös.
Tengely volt ő az életedben, aki pályán tartott, és aki nélkül nem lennél most az, ami vagy.
Rádöbbensz arra, hogy az a bizonyos szó, amit ő mondott neked, mikor átadtad a virágot, a te szádból kellett volna, hogy elhangozzon.

Ekkor elhatározod, hogy mostantól minden nap el fogod neki mondani, személyes, telefonon, e-mailen. Bárhogy.
Aztán persze az élet mindig másként alakul, elsodor, és az a bizonyos szó is elfelejtődik, sőt néha nem is olyan könnyű kimondani.

Egyetlen szerencséd, hogy ő tudja, ahogy egész életünkben mindig mindent tudott, még ha nem is mondtuk el neki.

Mert ilyenek az édesanyák.

És bár épp emiatt a mai nap sem más, mint a többi, mégis nem személyesen, nem telefonon, nem e-mailen, hanem így, de elmondom: Köszönöm.