Egészen fél évvel ezelőttig igazi kampányszerű sportoló voltam. Volt, hogy nagyon beindultam, és félmaratonokat futottam, aztán egy évig fel sem keltem a kanapéról. Fél éve vált az életem szerves részévé a sport, mikor rájöttem, hogy a saját életemet könnyítem meg, ha nem hektikusan foglalkozom az edzéssel, hanem beépítem a mindennapjaimba. Ennek ellenére, az edzés továbbra is maximum annyit jelentett számomra, hogy elmentem futni a Szigetre, vagy szépen felöltözve a legtrendibb edzőruhákban lelejtettem a konditerembe. Éppen ezért az első reakcióm egy hangos kacagás volt, mikor egy barátnőm megkérdezte, hogy nem nevezünk-e be a Spartan Race-re? A kétkedésem pedig nem volt indokolatlan. Hogy miért?

• Tériszonyom van. 
  Nem kicsit, nagyon. Annyira, hogy általános iskolában sírtam, ha a bordásfalon át kellett másznom.
• A karom a gyenge pontom
  Tipikusan azok közé a lányok közé tartoztam, akik sosem tudtak felmászni a kötélre. Egyrészt, mert viszonylag magas és nehéz vagyok (természetesen csak a csontjaim miatt ☺). Másrészt, mert képtelen voltam megtanulni a megfelelő technikát.
• Utálom, ha vizes a hajam és koszos vagyok. 
  Most biztos sokan hülyének néznek, de nem szívesen vizezem be a hajam, mert utána begöndörödik, és borzasztóan nézek ki. Emellett pedig attól sem vagyok elragadtatva, ha koszos leszek én vagy a ruhám. Egyszerűen rossz érzéssel tölt el, kényelmetlenül érzem magam.

Aki volt már valaha Spartan Race-en, vagy csak látott róla egy videót is, az tudja, hogy egy olyan embernek, aki a fenti tulajdonságokkal bír, nem igazán való ez a verseny. Mégis, mikor szóba került az indulás kérdése, az első sokk után valamiért elkezdett izgatni a dolog. Talán először az egom miatt, mert mégis mi az, hogy én valamit nem tudok megcsinálni. Aztán azért, mert ez mégiscsak egy olyan menő dolog, milyen vagány lenne elmondani, hogy megcsináltam. A végén pedig már tényleg kíváncsi lettem, hogy vajon menne-e ez nekem.

Szóval egy hirtelen ötlettől vezérelve néhány baráttal alkottunk egy csapatot és belevágtunk. 
Viszonylag hamar beneveztünk így, bár igyekeztem eleget edzeni, néhány hónapig nem is nagyon agyaltam azon, hogy mi is történik majd ott. Aztán ahogy egyre közelebb kerültünk a verseny időpontjához, egyre bizonytalanabb és nyugtalanabb lettem. Bekövettem az összes social media csatorna összes releváns szereplőjét, ahol azt láttam, hogy még a tökéletes testű nők és férfiak is igencsak megküzdenek az akadályokkal. Nem mondom, hogy nem kezdtem el aggódni.
Kétségbeesésem a verseny napján tetőzött, amikor már ott tartottam, hogy “jézusom, hogy is gondoltam én ezt”. Ezen az sem segített, hogy az egyik barátom a versenyzői kézikönyből idézve azt mondta, “ lesz hideg slag, hogy lemossuk a sarat meg a vért”, a helyszínen pedig az első mondat, amit meghallottam a speakertől, a “meneteljetek a vesztőhelyre!” volt.

De onnan már nem volt visszaút, és amúgy sem vagyok az a típus, aki próbálkozás nélkül feladja, amit a fejébe vett.

Szóval leadtuk szépen a kis cuccunkat és beálltunk a rajtvonal mögé.

És ott kezdődött életem talán eddigi legerősebb sporthoz kötődő flow élménye. Amikor elindultunk, és a rajtot elborította a füst, gyakorlatilag más állapotba kerültem, és úgy rohantam fel a kb. 80 fokos emelkedőn, mitha mindig ezt csináltam volna. Aztán jöttek szépen sorban az akadályok, csúsztunk, másztunk, farönköt cipeltünk, dárdát dobtunk, én pedig azon kaptam magam a táv felénél, hogy hangosan kimondom a következő mondatot: “Jó, de mikor lehetek már sáros?” 

Sokat nem kellett rá várnom, mert a verseny harmadik harmadát totál vizesen csináltuk végig, amit annak ellenére, hogy a patakban gázolva egy idő után nem éreztem a lábujjaimat, valami érthetetlen oknál fogva nagyon élveztem.

Amikor odaértünk a tűzugráshoz, ami az utolsó akadály a versenyben, egészen úgy éreztem, nem akarom, hogy vége legyen. Ennek ellénere persze nagyon jó érzés volt beérni a célba, átvenni az érmet és a Spartan Finisher pólót, amiben egész nap büszkén feszítettem utána.

Utólag azon gondolkodtam, hogy vajon miért ragadott így magával ez a verseny, ez a műfaj, amiről azt hittem, borzasztóan távol áll tőlem, és végül a következőre jutottam:

1. Soha nem voltam még olyan versenyen, ami képes volt így feltornázni az adrenalin szintemet, és azt fenn is tartani a táv teljes hosszán. Mindezt úgy, hogy annak ellénere, hogy természetesen nem tudtam teljesíteni minden akadályt (kötelmászás, mondanom sem kell…), nem volt kudarc érzetem, ami lehangolt volna. Sőt, azt éreztem, hogy maradt bennem energia, tudtam volna még fokozni a teljesítményemet. Annyira más állapotban voltam, hogy a mai napig nem emlékszem, hogy hol szerezhettem a lábszáramat borító, egész pontosan 27 db kék-zöld foltot. De ez különösebben nem is számít.

2.Elképesztő, hogy milyen csapat jött ossze. Vadidegenek segítettek vadidegeneknek, és tartottak bakot, ahol kellett. Amikor egy lány lába görcsöt kapott, egyből 5-en állták körül, hogy segítsenek neki.
Mikor a verseny elején szemben találtam magam az első, és egyben legmagasabb akadállyal, őszinte leszek megremegett a lábam, éreztem, hogy most van az a pont, mikor le kell győznöm a tériszonyom. Belülről úgy éreztem, hogy jól álcázom a bizonytalanságom, de valószínűleg ez nem így volt, mert egy srác- aki már visszafelé futott- kiszúrta a remegő kezeimet, és ahelyett, hogy a saját időeredményét féltve továbbrohant volna, megállt az akadály alatt, és csak annyit mondott baromi higgadtan, hogy “gyerünk, menni fog ez”, majd ott maradt végig, amíg a saját félelmemmel megküzdve átvergődtem a “mászókán”. Ez a sikerélmény olyan erőt adott, hogy a következő hasonló feladatba már gondolkodás nélkül vetettem bele magam.

A verseny végen úgy éreztem, hogy egy másik ember ért be a célba, mint aki elindult. A Spartan Race teljesítése egy hatalmas visszaigazolás volt számomra, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét. Hogy nem kell irigykednem azokra az emberekre, akiket az Instagramon követek, mert sportosak, fittek és erősek, hiszen igenis képes vagyok én magam is azzá válni. Kiléptem a csinos, de puhány szöszi skatulyájából, amibe tulajdonképpen én tettem be magam valamikor nagyon régen.

Köszönet minden szervezőnek, önkéntesnek, akik nemcsak megszervezték és lebonyolították ezt a versenyt, de megadták nekem ezt az élményt is, változást hozva az életembe. Mindnekit arra buzdítok, hogy - persze alapos felkészülés után - próbálja ki a Spartan Race-t, mert garantáltan hatalmas élményben lesz része!