Vajon hány nevet tudna felsorolni egy átlag magyar ember, ha nekiszegeznénk a kérdést: milyen magyar kortárs írókat ismersz? Erős a gyanúm, hogy elég szomorú eredmény születne. A hiba pedig bárhogy is nézzük, nem (csak) az emberekben van. Egy egész rendszert építettünk fel a kortárs irodalom ellen.

Ma munka után az egyik bevásárlóközpontban kóvályogtam. Tele volt mindenfélével a fejem, így nem is tudom, hogy
kerültem a második emeleti könyvesboltba, mikor csak egy doboz tojásért indultam.
A könyvesboltok valahogy megnyugtatnak. Nem mindig vásárolok, néha totálisan összezavar a sok lehetőség, ezért inkább üres kézzel jövök el. Pedig viszonylag tudatos vevő vagyok. Általában egyből a magyar irodalomhoz sétálok, és ott keresek valamit, ami elkapja a figyelmemet. Legtöbbször mai szerzőtől választok, egyszerűen csak azért, mert érdekel, hogy mi van a kortársaim fejében, hogy látják ők a világot. Azt a valóságot, amiben együtt, egy időben létezünk.

Nem volt ez másként ma sem. Már legalább tíz perce álltam a polc előtt teljesen zavartalanul…

TELJESEN ZAVARTALANUL.

Ez egész pontosan azt jelenti, hogy az emberekkel zsúfolt boltban senki nem jött erre a részlegre. Nem kellett egy milimétert sem mozdulnom, hogy valakit odaengedjek egy kötethez.
Mikor megfordultam olyan érzésem volt, hogy a bolt mindjárt megbillen, én pedig a fenekemre esve csúszom lefelé. (A csodaszép, tegnapelőtt vásárolt halvány levendula színű nadrágom volt rajtam, így ez a gondolat egészen megrémített. Nehogymár összekoszoljam!) Az elborulás szele azért csapott meg, mert a vásárlók 90%-a az üzlet egyik felében csoportosult a sikerkönyvek és a "másodikat féláron" akció területén. (És nem azért, mert az eladók egyértelműen a foci vb egyik meccsét nézték a közeli pult mögötti monitorjukon.)

Ott, Parti Nagy Lajos és Vida Gábor könyve között vacillálva kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon olvasnak-e egyáltalán az emberek mai magyar szerzőket? Ha igen, mennyien? Ha nem, miért nem? Hogy lehetnek ilyen hülyék?

Aztán hazafelé sétálva rájöttem arra, hogy ez a kérdés sokkal komplexebb, mint elsőre gondolnánk, és talán nem is csak az emberekkel van a baj.

Az olvasás kultúrája a tv és az internet (NETFLIX!) korában éppen eléggé hátrányos helyzetben van. A
legegyszerűbb és legkényelmesebb időtöltések egyike az, ha bekapcsolunk valamilyen vizuális tartalmat, ahol gyakorlatilag készen kapunk minden információt. Főleg akkor igaz ez, ha a tv-k kínálatára bízzuk magunkat, hiszen valljuk be, a legnépszerűbb csatornák nem a művészfilmektől hangosak, az Éjjel-Nappal Budapest mögöttes üzenetein pedig sokat nem kell agyalnunk.
Ez azonban adottság, amin nem tudunk változtatni, hacsak nem tesszük át a székhelyünket egy fejlődő országba, ahol ezek a technológiák nem állnak rendelkezésünkre.

Ennél sokkal komolyabb gond, hogy az oktatási rendszert tökéletesen alkalmatlannak látom arra, hogy az emberekbe beleültesse az olvasás iránti igényt. Mert nézzük csak meg, mi történik egy magyar irodalomórán? Gyakorlatilag nem az irodalom szeretetére tanítják meg a fiatalokat, hanem irodalmi köntösbe bújtatott extra történelem órákat tartanak. Költők életének dátumait kell bemagolni, ahelyett hogy egy gondolkodásmódot próbálnának átadni. Olyan nyelvezetű regényeket kell olvasni, ami egy mai fiatalnak gyakorlatilag befogadhatatlan. Ez pedig elképesztően el tudja távolítani az embereket már gyerekként az olvasástól, a rossz élmény pszichológiája ugyanis itt is pont úgy működik, mint az élet más területein: berögzül, ellenkezést vált ki.

Mondanék erre egy személyes példát. Az unokaöcsém, aki egyébként totálisan humán beállítottságú, általános iskolában megkapta nyári olvasmánynak a Kincskereső kisködmönt. Végignéztem a szenvedését, ahogy a Balatoni nyaralónk teraszán oldalról oldalra próbálta végigkínlódni magát a könyvön heteken keresztül. Mindeközben át is nevezte a művet: a második fejezettől kezdve nemes egyszerűséggel Kincskereső kisköcsög néven futott.
Egy ilyen élmény után vajon hogy áll neki egy gyerek a következő kötelező olvasmánynak? Milyen lelkesedéssel megy majd be az irodalom órára? Fog-e magától úgy dönteni, hogy elolvas egy könyvet? Csak azért, mert érdekli, nem pedig azért, mert muszáj.

Félreértés ne essék, én lennék az utolsó, aki azt mondja, hogy nem kell minden magyarnak tudnia, hogy ki az a Petőfi Sándor vagy Kosztolányi Dezső. De hiszek benne, hogy meg lehet és meg is kell találni az arányokat a múlt és a jelen között. És erre nem megoldás az, ha a gimnázium utolsó évének utolsó hónapjára megpróbálunk bezsúfolni néhány mai írót. Aki járt már gimnáziumba, az tudja, hogy az érettségi előtt már lehetetlen új anyagot leadni, maximum ismétlésről, tételek egyeztetéséről lehet szó. 

A tanárok keze pedig meg van kötve: egyrészt még ha nyitottak is arra, hogy folyamatosan képezzék magukat az aktuális szerzők kapcsán, a dolgozatjavítások, órára készülések mellett gyakorlatilag nem marad idejük, ráadásul köti őket a tanterv. 
Szóval nem igazán van más lehetőségük, mint megpróbálni a megszabott anyagot a lehető legérdekesebben átadni. Anyukám például, aki magyar szakos tanár, a kezdetektől használja a Red Bull Pilvakert, hogy legalább azokat a verseket közelebb tudja hozni a gyerekekhez, amit a mai hiphop ismert arcai feldolgoznak.

De valljuk be, egy Kincskereső kisködmönt érdekessé tenni egy mai fiatal számára… Na az kihívás. 
(Bár úgy tudom, hogy a KK szerencsére ma már nem kötelező. Köszönjük. Van remény)

Tegyük félre most az iskolákat ,és térjünk vissza egy percre a könyvesboltba. A sikerlistás könyvek közé vezető út sokszor leginkább jó marketinggel és PR-rel van kikövezve. A szerzők rotációban váltják egymást, ritkán találkozni új névvel. Ha igen, akkor általában médiaszemélyiségek írásai vagy nemzetközi sikerkönyvek magyar fordításai kapják a rivaldafényt. Ez nem azt jelenti persze, hogy ezek a könyvek nem jók, sokszor azok. Egyszerűen csak fájó, hogy egy csomó kiemelkedő mű méltatlanul várakozik a polcokon arra, hogy legyen valaki, aki veszi a fáradtságot és kézbe veszi.

Persze azért nincs minden veszve, csak hogy optimistán zárjam ezt a posztot. A Margó Irodalmi Fesztiválon bíztatóan sokan voltak, bár láthatóan egymáshoz hasonló emberek jöttek el, így egy bizonyos réteget mozgatott meg a rendezvény. A Vörösmarty téren pedig ugyanazon a héten kígyózó sorok vezettek a könyvét dedikáló Lakatos Leventéhez, ami - bár nem feltétlenül ő lenne az, akit tananyagba iktatnék - felvillantott egy apró reménysugarat.

Egyébként Parti Nagy Lajos kötetét vettem meg aznap. “Létbüfé". Zseni. Olvassátok.