Nem, ez nem egy Maggie reklám, bár a mai poszt stílusában kissé tényleg megtévesztő lehet, hiszen az tagadhatatlan, hogy a tv-ben látható hirdetések is sokszor azon a gondolaton alapulnak, hogy az evés több, mint aminek kívülről látszik. Sokszor rengeteg érzés, háttér információ van mögötte, amit, ha kiradíroznánk, valószínűleg az egész gasztronómiai világ, az ízek kavalkádja sem lenne olyan érdekes. Nem épülhetne rá sok milliós üzletág, nem élhetnének belőle emberek.
De szerencsére ez nem így van. Az étkezések szertartása mögött ott van az a "je ne sais quoi", amitől egy étel sosem csak egy étel. De akkor mégis mi lehet?

Emlékeztek még azokra a bizonyos vasárnapi ebédekre? Amikor minden családtag összejött, akkor is, ha kedvük volt hozzá és akkor is ha nem. Amikor mindenki mosolyogva ette a tánti rakott káposztáját vagy a nagyi hortobágyi húsos palacsintáját. Ahonnan akkor sem hiányoztál, ha épp kemény diétára fogtad magad, és a nyáladat hangosan nyelve nézted, ahogy az unokatesód már a harmadik szelet tortát tüntette el.

Ezeknek az ebédeknek általában nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hiszen soha nem arról szóltak, hogy finomat egyél vagy jól lakj. Ezek a találkozások arra szolgáltak, hogy a család család legyen. Hogy olyan embereket üljenek legalább hetente egyszer egy asztalhoz, akik a mindennapok rohanásában valószínűleg semmit nem tudnának egymásról, hiába a vér szerinti kötelék. 
Akik valószínűleg az ilyen családi összejövetelek hiányában csak karácsonykor, esetleg húsvétkor döbbennének rá, mennyire eltávolodtak a rokonaiktól.

Az evés nagyon sokszor az ismerkedés első lépcsőfoka is lehet annak minden előnyével és hátrányával.

Tegye fel a kezét, aki érezte már magát kényelmetlenül, mert nem gondolta át az első randis étel választását, és olyan fogás mellett tette le a voksát, amit egyszerűen nem lehet kulturáltan enni. Ezekben az esetekben már akkor tudjuk, hogy az első találkozó egyben az utolsó is lesz, mikor a hamburger teljes majonéz tartalma az arcunkon köt ki vagy a bolognai spagetti az állunkon landol. Sőt, még ha ezt a hibát tudatosan el is kerüljük és egy biztosnak tűnő saláta kerül a tányérunkra, akkor is megeshet, hogy csak a mosdóban realizáljuk a vacsora után fél órával, hogy a fogunk a zöld levelek felét felfogta.

De az ismerkedő evészetnek ezzel együtt is sok pozitív vetülete lehet. Hogyan is lehetne jobban elkerülni a kínos csendeket, mint azzal, hogy intenzív rágással jelezzük, hogy mi nem azért nem mondunk semmit, mert partnerünk elképesztően unalmas, és már most tudjuk, hogy semmi közös bennünk, mi egyszerűen csak eszünk. És magyar embere evés közben...ugyebár.
Mi mással tudjuk jobban oldani a feszültséget, elrejteni zavarunkat, mint egy pohár borral, amit elfogyasztva hirtelen sokkal szebbnek, okosabbnak, partnerüknek sokkal inkább tetszőnek érezzük magunkat.

Ha pedig már nem az első randin járunk? A közös főzések öröme vitathatatlan. Nemcsak azért, mert ilyenkor az egyik fél általában sokkal ügyetlenebb a másiknál, ami önfeledt perceket hozhat, hanem azért is, mert ilyenkor külső elvárások, kötelezettségek nélkül tölthetünk el időt együtt, és jó esetben még jól is lakhatunk a végén.

Akár egy anyuka készít tortát a kislánya szülinapjára, akár egy férj örvendezteti meg feleségét a kedvenc ételével, akár egy lány viszi be édesapja kedvenc fogását a kórházba, a főzés mögött rengetegszer ott van a gondoskodás, az, hogy örömet szeretnénk csempészni a mindennapokba. Ehhez legtöbbször nem kell ajándék, nincs szükség tárgyakra, bőven elég egy kis odafigyelés, a jó szándék, a törődés. Ezt sok módon kifejezhetjük, de a közös vacsora ennek az egyik legjobb módja, hiszen ki ne örülne annak, ha egy hosszú és fárasztó nap után gőzölgő étel és terített asztal várja otthon.
Persze azt is fontos hozzá tenni, hogy a gondoskodás és a kiszolgálás között vékony határ múlik és mindkét fél felelőssége az, hogy ez a kedves gesztus ne csapjon át egy általános elvárássá, hiszen az hamvában teszi

sírba azokat az örömteli pillanatokat, amiket korábban okozott.

Őszintén szólva mindig irigyeltem azokat az embereket, akik vizsgaidőszakban, meg úgy általában stresszhelyzetben nem tudtak enni és csak fogytak és fogytak. Én sajnos pont az a típus vagyok, aki ha rossz kedvű, szomorú vagy ideges, hogy - hogy nem mindig egy csomag békás gumicukorral a kezében tér haza. Ezt követően persze megkívántam egy kis sajtos croissant, és ez az ördögi kör így ment tovább.

Persze az én kényszerem még mindig sokkal enyhébb azokénál, akikre a nehezebb időszakokban valós falási rohamok törnek rá, akik számára az étel menekülést jelent a gondok elől. De persze ez - ahogy az én életem sem a Haribo hatására lett jobb - számukra csak egy illúzió. Amint elmúlik a "kajakóma" rájönnek, hogy a problémák épp ott és épp ugyanúgy vannak, ahogyan hagyták őket. Ráadásul bevittek akár több ezer felesleges kalóriát is, ami sokak számára extra lelkiismeret-furdalást okozhat, és különböző evészavarokhoz vezethet.
Annak ellenére, hogy "tiszta" pillanataikban rájönnek, hogy a falás nem megoldás, nem jelent menekvést, már sokszor túl késő. Ez ugyanúgy függőség lehet, mint az alkoholizmus, vagy a droghasználat.

Baráti ebéd, szülinapi vacsoracsata, mozis nasi, csajos fagyi evés... Csak néhány példa arra, hogy az öröm és a szórakozás sokszor kéz a kézben jár az evéssel.  Nem tudni, hogy az étel teszi érdekesebbé a beszélgetést, vagy a beszélgetés az ételt, egy biztos, sokszor bizonyos társasági köröknél szite berögzült szokássá válik, hogy a találkozásokat egy adott étteremben ejtik meg, vagy éppen mindig ugyanazt a finomságot fogyasztják. Az étel így bizonyos értelemben nemcsak alkalmat ad a szórakozásra, de össze is köt egy társaságon belül.

Üzleti reggeli, üzleti ebéd, üzleti vacsora... A biznisz menthetetlenül összekapcsolódott az evéssel már az ókorban is. Hiszen már görög és római barátaink is finom falatok mellett vitatták meg a pénzügyi vagy éppen politikai kérdéseket. Ez ma sincs másként.
Számomra például pályakezdőként az egyik legnehezebb feladat volt, hogy helytálljak egy konferencián, mikor csupa olyan emberrel kellett beszélgetnem egy pogácsa mellett, akik alapvetően számomra egyáltaláan nem voltak érdekesek - gyaníthatóan én sem nekik - de vagy a pozíciónkból adódóan vagy egy bizonyos üzleti cél miatt mégis kénytelenek voltunk szóba elegyedni. Üres frázisok, kitérő válaszok, erőltetett érdeklődés, udvariasság. Van, akinek ez zsigerből jön, van, aki szenved vele, de az tuti, az üzleti siker érdekében elengedhetetlenek ezek a sokszor kínos "csitcsetek", és hogy egy finom falat még ezt is könnyebbé tudja tenni.

Ne feledkezzünk el arról sem, hogy sokak számára a finom ízek előállítása vagy akár kóstolása és értékelése egyben önkifejezés is. 
A séfek, ételkritikusok, "gasztro iparban" mozgó kreatívok számára ez egy életforma. Sokszor még a tojásrántottában is a tökéletességet keresik, és olyan ízeket éreznek, amikről mi földi halandók még nem is hallottunk.
Folyamatosan figyelik és tanulják a trendeket, legújabb ételeket, kísérleteznek, hogy kifejlesszék egyéni stílusukat, kézjegyüket.
Mi pedig ennek élvezhetjük a gyümölcsét.

Végül, de nem utolsósorban jöjjön talán az egyik legegyértelműbb dolog.

Számtalan világ, nemzeti, családi vagy egyéni hagyományunk kötődhet az étkezésekhez. A húsvéti sonka, tojás és kalács, az újévi lencse, a születésnapi torta. Mind-mind olyan dolgok, amik nélkül bizonyos események nem lennének az igaziak. 
Személy szerint nem vagyok egy nagy hagyománykövető, de bevallom, annak ellenére, hogy minden december elején százszor elmondom, hogy "jajj, minek sütsz már megint bejglit", és igazán nem is vagyok odáig érte, amikor meglátom az asztalon, mindig mosolyra húzódik a szám, hiszen mégiscsak karácsony van és talán mégsem lenne az igazi, ha az a bizonyos mákos és diós sütemény nem lenne az asztalon.