2016-ban már nem menő birtokolni? A sharing economy válasz társadalmi igényekre és globális problémákra – na de hogy viszonyul ez a gazdasági trend a divathoz és fordítva? Avagy reflektorfénybe kerülnek megunt, sosem hordott darabjaink és a gyárak, varrodák, divatmárkák által felhalmozott, eladatlan darabok?

Igény és megosztandó „felesleg”. A sharing economy világszerte felforgatja az eddigi gazdasági, üzleti modelleket. Az Airbnb megtorpedózta a hivatalos szállásadókat, a kiadó lakásokat, az Uber és a taxisok finoman szólva feszült viszonyáról nem is beszélve. Kétségkívül új rendszer és egy megállíthatatlan gazdasági trend van kibontakozóban, aminek alapja a kihasználatlan kapacitás, a személyes interakció, a bizalom, a közösség és a fenntarthatóság. A fejlődést, a változást meggátolni nem lehet – ez a világ rendje. A véleményem szerint a jogi, gazdasági szabályozásoknak pedig a legegyszerűbb, ha követik ezeket – hogy minél hamarabb kikerüljenek ezek a kezdeményezések a szürke zónából. Magának a megosztásnak számtalan „alfaja” van: ez lehet csere, kölcsönzés, bérbeadás, egyfajta közösségi birtoklás és ajándék is.

Az Y generáció már kevésbé akar birtokolni, mint a szülei és szívesebben oszt meg. Nem vagyok otthon – az idő alatt kiadom a lakásom. Van hely a kocsimban – beszállhatnak mellém. Nincs szükségem már arra a könyvre – odaajándékozom és „beváltom” olyanra, ami éppen kell és érdekel. Hogy jön a képbe a divat? Változik a méretem. Megunom. Nem tudom hordani. Kaptam de nem tetszik. A trendek gyors változása, az ízlésünk, aktuális preferenciánk alakulása folyamatos felesleget termel, rengeteg kihasználatlan ruhadarabot és kiegészítőt maga mögött hagyva, vagyis a szekrényünkben helyet foglalva. Szekrényünk tartalma úgyis kicserélődik egy szezon alatt – hisz a homo fashionomicus állandóan figyelemmel követi a trendeket és újabbnál-újabb holmikra van szüksége. Számtalan motivációja van a sharing economy megjelenésének a divatban: a magánszemélyek mint eladók részéről a „felesleg”, a nem használt, meglévőtől való szabadulás, hogy pénzzé tedd, amit már úgysem hordasz. A másik oldal pedig az olyan startupoké, akiktől bérelheted azt, amit amúgy nem tudnál megvenni.  

Az Ecouterre múlt hónapban megjelent cikke említ egy brit kérésre készült tanulmányt, mely szerint a 25-34 közötti nők azok, akik leginkább követik az aktuális trendeket – azonban nem feltétlenül rendelkeznek olyan fizetőképes kereslettel, hogy meg is vehessenek mindent, ami után fáj a szívük. Így, a high end márkák kölcsönzési opciója megfelelő alternatíva az álomdarabok elérésére és a fenntartható vásárlásra is. A Huffingtonpost egyik cikke pedig azt taglalja, hogy egy átlag nőnek általában 550 dollár értékű, egyáltalán nem viselt holmi lóg a szekrényében. Csak a brit nők (összesen) évente úgy 1,6 milliárd font értékben (a számadatok forrásonként eltérőek) tárolnak olyan ruhákat, amiket soha nem viseltek, vissza sem vittek és kidobni sem szeretnének. Már a gyártás során is hihetetlen felesleg keletkezik, ami értelemszerűen környezetszennyező és számos káros hatása van. Másfelől a divatcégek is (legfőképpen a fast fashion márkák) jelentős eladatlan készleteket halmoznak fel kollekcióról-kollekcióra – ami azután sok esetben megsemmisítésre, elégetésre kerül. Hisz ki szeretné, hogy a logója jótékonysági felajánlás után egy hajléktalanon díszelegjen?

A Szex és New York 2 film egyik jelentében Carrie Bradshaw kérdezi leendő asszisztensétől, Louise-tól, hogy egy ilyen lánynak mégis honnan van pénze Louis Vuitton táskára, ő pedig beavatja Carrie-t a kölcsönzésbe (ettől függetlenül örül, amikor kap a film végén egy sajátot munkaadójától). Nem tudná kifizetni (egyben) az egészet, de vágyik rá – és bérelheti ezt az álmot, napokra, hetekre, vagy akár egy hónapra is. Ki ne szeretne nap mint nap új, márkás dizájnerholmikban parádézni? Pláne, hogy a közösségi médiában egyre inkább nyoma van annak, hogy „azt már egyszer viselted”. Erre a modellre épül például a StyleLend és a Rent The Runway, ahol is a márkás termékeket az eredeti ár töredékéért bérelheted – a tisztítás, javítás pedig őket terheli. A Bag Borrow or Steal, a Monluxe és a Fashionhire pedig maga a táskanirvána! A Vinted-nek 11 millió felhasználója van – a világ egyik elsőszámú secondhand platformja, ha megválnál a „kegyvesztett” ruhadaraboktól.

Hol vannak már azok az idők, amikor Tom Ford nem engedte, hogy Victoria Beckham („akkori” Posh Spice) viselje a darabjait, mert az rossz fényt vetne a márkára, vagy még talán fizetett is neki, hogy ne viseljen Guccit? (Beckhamné közben az évtizedek során szolizott plasztikénekesnőből kifinomult sztártervező lett.) Szóval: a dillusion of the trademark, vagyis a márka felhígulása: nem fogja minden márka a nevét adni ahhoz, hogy bárki kénye-kedve szerint az ő költeményében parádézzon, ha kifizeti a bérlés költségét. Mert ahogy presztízs neked, hogy milyen márkát hordasz, ez presztízs lehet a márkának is – aki persze körülményesen kontrollál. Gondoljunk csak az Abercrombie&Fitch 2000 óta sorozatos botrányaira. Ha megnézzük a Rent the Runway tervezőit, nagyrészt ready-to-wear, young line (RED Valentino, D&G by Dolce&Gabbana stb…) és bridge márkákat sorolnak fel: luxusbrand-ek nem feltétlenül adják a nevüket ahhoz, hogy bárki viselhesse őket. Vedd meg, érdemeld ki. Viselje az, aki ki tudja fizetni. Persze a pénz mindig nagy úr – ha ezzel jelentősebb bevételre tehetnek szert, miért is ne? Amellett, hogy a most vágyakozó huszonévesek, fiatal harmincasok majd 10 év múlva megvehetik az eredetit? Vagy 10 év múlva már tényleg mindent kölcsönzünk, megosztunk és stream-elünk?