Új év. Új televíziós évad. Új műsorok. Újra tehetségkutatók. Ezzel persze még nem mondtam semmi újat.
De látva azt, hogy idén a talent show-k világa milyen erőteljesen koncentrál majd a gyerekekre, minden eddiginél erőteljesebben merülhet fel bennünk az a kérdés, vajon milyen hatással van a jövő nemzedékére ez a képernyős műfaj, ami valahol a reality műsorok és a tehetségek felkutatása közötti határvonalon húzódik. 

A magyar egy leleményes és kreatív nép. Ehhez kétség sem férhet. Éppen ezért talán az sem meglepő, hogy már hosszú évek óta töretlen népszerűségnek örvendenek azok a műsorok, ahol a “semmiből” érkező tehetséges emberek kerülnek reflektorfénybe, és válnak egy csapásra országos sztárokká.
Legalábbis ez az, amit a képernyőn látunk.
Családok ezreinek vált átlagos szombat esti szórakozásává az, hogy bekapcsolják a tv-t és együtt sírnak vagy éppen nevetnek az álmaikért küzdő versenyzőkkel.
De vajon valóban azt látják-e, ami történik? Képesek-e a szülők - akiket magukat is sokszor könnyűszerrel megvezetnek a hazai műsorkészítés vérprofi, dörzsölt öreg rókái - megvédeni a gyermekeiket az ilyen típusú műsorok esetlegesen felmerülő negatív pszichológiai hatásaitól?
Vajon, mikor egy gyermek szerepel egy ilyen showban, akkor az valóban az ő döntése, vagy csak anyukája/apukája álmait próbálja megvalósítani? Fel tudja-e dolgozni egy tízéves, a kudarcot, a reflektorfényből való hirtelen kiesést, ami már nem egy felnőtt életét a szemünk előtt tette tönkre?

Mit jelent a tehetségkutató?

Már az elején érdemes leszögezni valamit. A tehetségkutató műsorok első cámú célja nem az, ami a nevükben foglaltatik. Ezek a tv show-k, ahogy a kereskedelmi médiában megjelenő tartalmak legnagyobb része, a profit termelést célozza meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem alapozhatnak meg karriereket, vagy nem segíthetnek a semmiből előlépni (vagy Oláh Gergő után szabadon a “csendből kitörni”), olyanoknak, akiket a sors egyértelműen a színpadra szánt. Ez mindössze azt eredményezi, hogy a parttalan viták, amelyek azt övezik, hogy nem mindig azok kerülnek képrnyőre, akik a legtehetségesebbek, teljesen feleslegesek. Nem érdemes ezekbe belemenni, mert el kell fogadnunk, hogy a média egy eladható terméket akar gyártani, és ehhez eladható embereket keres. Hiába énekel valaki úgy, mint az álom, ha nincs mögötte sztori, nincs meg hozzá a külseje, vagy nincs benne valami plusz, amitől érdekessé válik, nem fog bekerülni. Kemény szavak ezek, minél többen vannak tisztában a tényekkel, annál jobb.

A tehetségkutató műsorok a kvázi termékké formált résztvevők mellett az érzelmeken alapulnak. A hosszú csönd, a dráma, a sírás, a nevetés, a botrány, a szerelem…. Mind-mind részei annak az olajzottan működő gépezetnek, ami hétről-hétre odaszegezi a nézőket a fotelbe és ami miatt nem a Spektrumon futó dokumentumfilmre fog kapcsolni valaki, hanem végignézi a szponzortermékekkel teletűzdelt, méltatlanul hosszúra nyújtott adásokat.
Minden jelenet, minden momentum, ami végül képernyőre kerül ebbe az irányba mutat.
Ez pedig azt eredményezi, hogy az ami valójában történik, és ami végül a képernyőre kerül legtöbbször nem ugyanaz.
Ez persze nem azt jelenti, hogy egy ilyen műsor semmi másból nem áll, csak hazugságok sorozatából, éppen elég, ha a történéseket egy kicsit sarkítják, keretezik, vagyis egyes részleteket jobban kiemelnek, míg másokat elhalványítanak.

A nézők nagy része pedig ebből viszonylag keveset vesz észre. Különösen, ha néző alatt a gyerekeket értjük.

A gyermek mint néző

Ha belenézünk valamelyik tehetségkutató versenybe, vagy bármelyik ahhoz kapcsolódó portré műsorba, akkor azonnal szemet szúr az, hogy a versenyzők lakása előtt autogramért sorban álló nézők nagy része még bőven a gyermekkorban jár. Ez azt is előrevetíti, hogy a televíziót nézők között is jelentős mértékben képviselteti magát a fiatal korosztály. De vajon milyen gondolatokat ébreszt egy gyerekben mindaz, amit ezekben az adásokban lát?

Amerikai pszichológusok szerint több veszélyt is rejt a tehetségkutatók világa a legkisebbek irányába.
A műsor hatására leértékelődhetnek a hétköznapi foglalkozások. A gyerekek azt látják, hogy a versenyzők, akik bekerülnek és akiknek sokszor átlagos munkája volt a verseny előtt, kijelentik, hogy ők ugyan nem mennek vissza hentesnek/jogásznak/teremőrnek/közgazdásznak. Mindez a befolyásolható korban lévő fiatalokban könnyen azt a benyomást keltheti, hogy a siker és a hírnév minden esetben összefügg, vagyis azok az emberek, akiknek az élete nem a média kereszttüzében zajlik, értéktelenebb.
Sokszor azt gondolják, hogy a tehetség mindenhez elegendő, hiszen ezekből a műsorokból a sok dráma és könny között sokkal kevesebb látszódik abból az elengedhetetlen tényből, hogy a tehetség önmagában édeskevés. Ahhoz, hogy valaki tényleg befusson, jó adag szerencse és kemény munka szükséges. Ezért a híresség élete a könnyű útnak látszik.
Szintén problémát jelenthet, hogy a versenyzők kiválasztásának “könyörtelenségét”, drámáját, a gyerekek lemodellezik az iskolában. Döntenek arról például, hogy ki méltó arra, hogy szociális köreikbe bekerüljön és ki nem. Mindez talán önmagában még nem is lenne probléma, de ezt ugyanazzal a drámai hatással próbélják meg köríteni, amit a tv-ben látnak. Ezeknek olyan beszólások, megjegyzések lehetnek az eredményei, ami a negatívan érintett gyerekben maradandó nyomokat is hagyhat.

A gyermek mint versenyző

Újabb kérdéseket vetnek fel azok a tehetségkutatók, ahol a gyerekek nemcsak nézőként, hanem versenyzőként is érintettek. Bár ezek a formátumok mindig hangsúlyozzák, hogy mindent megtesznek a kicsik védelmében, van néhány dolog, amin nem tudnak változtatni.
A talen showk-ban egyetlen dolog biztos: a végén csak egy nyerhet. Mindenki más veszít. Ezt pedig nagyon sokszor a felnőttek is nehezen dolgozzák fel.
Nem is feltétlenül azt viselik nehezen, hogy nem ők viszik el a főnyereményt, hanem azt, hogy ezt követően nem kerülnek minden hétvégén képernyőre, hogy csitul, majd sok esetben elhal körülöttük a média felhajtés. Hiszen valljuk be, a tehetségkutatókban - bár nyertest hirdetnek - sosem lehet igazán előre tudni, hogy ki profitál a legtöbbet az egészből és azt sem, hogy ki lesz az, aki hamar eltűnik a süllyesztőben. Mert sajnos sokan így járnak.
Képzeljük csak el, hogy egy gyerek életébe milyen változást hozhat az, ha bekerül egy ilyen műsorba. Kiszakad az iskolából, bekerül egy teljesen más világba, a felnőttek és a csillogás, ismertség világába. Idegenek és ismerősök válnak hirtelen rajongóvá. Ha ellátogat a suliba, körbeveszik, és jó eséllyel az óra, amire bemegy elmarad, hogy élménybeszámolót tarthasson.
Azonban, amint véget ér a műsor - szinte mindegy, hogy az első vagy az utolsó adásban esik ki a gyermek - a figyelem lankadni kezd. Nem is csoda, hiszen egy gyereknek sokkal nehezebb olyan híreket generálnia magáról, amik segítenek neki fennmaradni a média tengerének felszínén. Épp ezért - néhány kirívó esetet kivéve - szépen lassan elfelejtik őket, így kénytelenek visszaülni az iskolapadba az átlagos diákok közé. Hirtelen azok, akik eddig rajongtak újra csak osztálytársak lesznek, és olyanná válik az egész történet, mintha csak egy álom lett volna.
Kérdés, hogy jó vagy rossz álom. Fel tud-e dolgozni egy gyerek egy ekkora változást az életében? Tudja-e egészségesen kezelni azt, ami a “15 perc hírnévvel”, vagy annak elvesztésével jár?

A szülők felelőssége

Természetesen az sem mindegy, hogy egy szülő miként áll ehhez a kérdéshez. Elképesztő felelőssége van minden apának és anyának abban, hogy ott legyen a gyermeke mellett, ha az bekerül egy ilyen műsorba, és próbálja megkímélni az esetleges csalódásoktól. Ha pedig mégis bekövetkezik az, ami szinte elkerülhetetlen, akkor még fontosabb, hogy a gyermek mellett legyen és segítsen neki feldolgozni a történteket, megérteni, hogy semmivel sem lett értéktelenebb az élete most, hogy már nem kíséri őt figyelemmel egy fél ország minden héten.

A legrosszabb lehetőség persze az, ha igazából nem is a gyerek akar résztvenni egy ilyen versenyen, hanem a szülő az, aki saját álmait akarja megvalósítani a gyermekén keresztül. Láttunk már ilyet. tehetségkutatón belül és azon kívül a “való életben is”. Egy ilyen szülői mentalitás elképesztő károkat tud okozni, sokszor visszafordíthatatlan lelki sebeket ejt egy gyermeken, tinédzseren.

A tehetségkutatók világa, iparága valószínűleg sosem fog változni, azonban nekünk nézőknek még van esélyünk arra, hogy másképp nézzünk ezekre a műsorokra.
Próbáljuk kritikusan, a való életből szerzett tapasztalatainkat beépítve szemlélni őket, és nem hagyni azt, hogy az orrunknál fogva vezessenek.
Ha figyelemmel kísérjük az adásokat, segítsünk a gyermekeinknek helyesen értelmezni mindazt, amit látnak, és próbáljuk megértetni velük, hogy attól, hogy ők nem válnak ezeknek a showknak a szereplőivé, vagy ne adj isten kiesnek egy ilyen műsorból, attól még nem válnak semmivel sem rosszabbá, vagy kevesebbé, mint azok, akiket a képernyőkön figyelnek.
Mindenki másban tehetséges, avagy nemcsak a színpadon léteznek rocksztárok.