Oszd meg és uralkodj, de ne birtokolj? Egyre több divattal kapcsolatos startup és kezdeményezés épül a sharing economy és a streaming modellje köré, hisz a túlfogyasztás és a felesleges árukészletek világszerte problémát jelentenek. Ti azonban viselnétek más levetett ruháit? Meddig mehet el a megosztás?

A divat Netflix-e?

Az Y generáció tagjai szívesebben osztják meg dolgaikat, mint szüleik, kevésbé ragaszkodnak tárgyaikhoz, ezt jól tudjuk. Már a zenét és a filmet sem töltjük le, hanem streaming szolgáltatásokon keresztül meg online hallgatjuk és nézzük… miért ne történhetne ez másképpen a ruháinkkal is? Persze nem a ruhák letöltésére és virtuális hordására gondolok, hanem a kölcsönzésre. Ahogy már a Sharing fashionomy című cikkemben is írtam, számos cég épít globálisan erre a modellre: legyen szó ruhákról, de akár kiegészítőkről is. „A divat Netflix-e”, a Rent the Runway nemrég bevezetett Unlimited szolgáltatása havi 139 dollárért korlátlan kölcsönzési lehetőséget nyújt a felhasználóknak. Ha hihetünk a Fortune magazinnak, akkor a cég évek óta nem hozza a várt számokat több körös befektetés után, vajon ez az üzleti döntés segítene nekik..? A havi 99 dolláros korlátlan szolgáltatás nem meglepő módon bukás volt, azután emeltek árat. Hisz minden vállalkozás célja a lehető legnagyobb bevétel elérése, pláne ha invesztorok is érintettek. Már csak az a kérdés, mekkora az a réteg, aki feltehetőleg havi 139 dollárnál többet költ ruházkodásra és ezt feleslegesnek tartja. Bár havi 40.000 Ft körüli összeg azért, hogy a nap bármely szakaszában, a hét bármelyik napján dizájner ruhákban parádézhassunk, még magyar pénztárcával sem rossz üzlet: ha 31 nappal osztjuk el, akkor is napi 1200 forintra jön ki a költség.  Sőt, még olcsó is.

Hozzáférés kontra birtoklás

A svéd ShareWear esetében az általuk feltöltött kép alá érkező első kommentelő birtokolhatja az adott ruhadarabot, majd egy hét után továbbadja Instagramra feltöltve és a #sharewear hashtaggel ellátva (tehát ingyen jut hozzá). Mozgalmat szeretnének ebből építeni a svédek, mely a rengeteg felesleges ruha-szemétre és a mértékletes fogyasztásra hívja fel a figyelmet.  A kezdeményezéshez számos lokális márka csatlakozott.  Mit mond a bennem élő „kapitalista”, ha valóban profitábilis modellt akarunk keresni az első látásra közösségi és fenntartható kezdeményezés mögött? Mi lehet az üzleti modell a kétségkívül fenntartható koncepcióban? Ha valaki beleszeret, úgyis meg akarja venni és így célzottabb és ingyenes a reklám is – hisz ki másnak tetszene még az a darab, mint a közeli ismerőseidnek, akikkel nagy eséllyel hasonló ízléssel (és pénztárcával) rendelkezel? A puding próbája pedig az evés, a tisztítás és a szállítás az aktuális tulajdonos vállát terheli. Ez persze felvet bennem jó néhány kérdést – valóban olyan komolyan veszik majd az adott darab tisztítását, hogy bárki után nyugodtan felvehesd?

Tegyük fel, hogy „streameled” a gardróbod és a sharing fashionomy híve lettél. Folyamatos logisztikát és tervezést igényel – nincs is egy göncöd se, amit felvehetnél? Ha nem rendelted meg vagy probléma adódott a kiszállítással, akkor valóban nem lesz. Ad egyfajta biztonságérzetet, hogy még ha nem is hordom, bármikor felvehetném, ugye? Mennyire kötődünk emocionálisan a ruhadarabjainkhoz? Ahogy a modularitás és a variálhatóság kontra fast fashion és túlfogyasztás cikkemben írtam, rengeteg felesleges ruhadarabot halmozunk fel, amitől nyilván azért nem válunk meg, mert „sajnáljuk”? Hogy itt az érzelmi kötelékről vagy a pénzkidobásról van szó, az lényegtelen. Úgy tudom működőképes modellként ezt elképzelni, hogy az alapruhatárunk fix és esetleg az alkalmibb, különlegesebb darabokat kölcsönözzük. Bár felmerül a pszichológia is: sokan ellenzik a turkálókat is, amiatt, mert azt már más viselte. És valljuk be, nem egy használt könyvről van szó, hanem egy olyan tárgyról, ami közvetlenül érintkezik a testünkkel.  

Hogy állnak ehhez vajon a márkák?

Számukra a legjobb, ha megveszi valaki az adott terméket, nem? Ha megtetszik valakinek, megveszi. Értelemszerűen kevesebbszer fogja így hordani, mintha viselésenként gazdát cserélne. Nem csereberélik egymás között azok, akiknek csak tetszik. Képzeljük csak el: 10 vásárló helyett egy vásárolja csak meg az adott pulóvert és cserélgetik egymás között. Nem is beszélve a felhígulásról – minél drágább a termék, annál inkább az veszi meg, aki nekik „számít”, a luxus pedig nem olcsó. Ha olcsóbban kikölcsönzök egy luxusdarabot – a márka nem feltétlenül nézné jó szemmel, hogy mindenki számára elérhetővé válik. Hova tűnik majd az exkluzivitás és az „elit klub”? Beszélhetünk egyáltalán a divat erőteljes státuszjelző szerepéről, amikor fillérekből stílusosan fel lehet öltözni?